Kényszerzubbonyban

Már egy hete csak Magyary Zoltánra gondolok.

A hetvenöt éve, 1945. március 24-én, a Gerecse festői völgyében, Héregen életétől tragikus körülmények közt megváló tudósra.

A közigazgatás-tudomány nemzetközi hírű művelőjére.

Aki írásban is, szóban is azt hajtogatta: „a pártok elmúlnak, az élők szolgálata, a szervezés, a közigazgatás azonban minden kornak megoldandó feladata – kötelessége – lesz!”

Aki az 1920-as évektől kezdve olyan társadalmi kérdéseket feszegetett, amelyek a második világháború előestéjén is válaszra vártak, de az általunk megélt rendszerváltás óta is. És napjainkban is.

Magyary Zoltán tanítványaival együtt abban reménykedett, hogy hazánkban előbb-utóbb „politikamentes szakirányítás” szervezi a mindennapi életet. Hogy „felkészültséggel, szakszerűséggel, emberközelséggel fogják bekapcsolni a világ gazdasági vérkeringésébe Magyarországot”.

Kimondani is nehéz: az első világháború, a kommün és a trianoni békediktátum keserves tapasztalatain okuló Magyary Zoltán számára már száz évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy „a parlamentáris demokráciák állam-üzemként elavultak”.

Hogy a „parlamentáris demokráciákban nem kellően tájékozott, és a tömeghangulat változásaihoz alkalmazkodó politikusok, és nem a szakemberek kezében van az irányítás.”

Hogy ennek következtében „a nemzeti energia összefogása helyett annak elforgácsolása következett be”… „Az összes nemzeti erő latba vetése döntő pillanatokban nem sikerül”…

Hogy „a magyar közigazgatás főhibája a vezetés gyarlóságaiban keresendő”.

Magyary professzornak a közigazgatás-tudománnyal kapcsolatos elméleteit, persze, szinte minden időben és minden oldalról – azaz: jobbról is, balról is – „ejtették”. A második világháború előtt még a legjobb barátai is. De később sem igen lehetett beszélni róluk. Megvalósításukat fontolgatni – főbenjáró bűnnek számított.

A „nagy összeomlás” után még a nincstelenek világából érkező, tehetséges tanítványainak sem adatott meg a lehetőség, amelyben mesterük oly’ eltökélten reménykedett: „a magyar társadalom fejlődését emberségesen kivitelezett közigazgatási reformokkal” ők sem tudták segíteni. Az ígéretesebbjének menekülnie kellett. Aki maradhatott, „mellékállomásokon” vesztegelt. Szaniszló József például a Magyary Zoltánt bemutató Bereményi-film forgatókönyvének az összeállításában segédkezhetett. A Magyary-iskola háború utáni sorsáról írt könyve azonban csak a rendszerváltás után, 1993-ban jelenhetett meg.

Azok, akik a második világháború után látták meg a napvilágot, Magyary Zoltánról 1985-ben hallhattak először. Bereményi Géza legelső filmje, A tanítványok mutatta be azt az egyetemi oktatót, akinek a diákjai 1938-ban olyan többek által botrányosnak vélt kiállítást rendeztek, amelyet maga a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Teleki Pál rekesztett be.

Aztán e figyelemreméltó filmet is feledtette a rendszerváltó förgeteg, meg az azt követő (s az óta is tartó), rút pártcsatározás. Az 1990-es évtized derekán már azért is hadakozni kellett, hogy vezető hírként tudassák a polgári napilapok: megalakult a Magyary Zoltán Népfőiskolai Társaság, amelynek Magyary Zoltán szellemi hagyatékának őrzése, valamint a népfőiskolai képzés újraindítása a fő feladata…

Hogy, hogy nem, közéleti mélypontjaink „ünnepén” (volt belőlük több is az utóbbi harminc évben) mégis fel-feltűntek olyan emberek, akik Magyary Zoltánt idézték. A leggyakrabban kényszerzubbonyos nagy mondását, az év(század)számok átigazításával:

A XX. századi erők és szükségletek az állam XIX. századi ruhájában, mint kényszerzubbonyban vergődnek, minden figyelmüket a jogszerűségre függesztve, s közben megfeledkeznek az eredményességről”…

Koronavírusos napjainkban is találkoztam e mondással. És, bizony, töredelmesen be kell vallanom, Magyary Zoltán emlékét ez a kádencia idézte föl bennem, amikor a komisz járvány levonulása utáni időkről morfondíroztam.

Nem halálának szomorú évfordulója.

(Ámbátor pontosan tudom: múlhatatlanul fontos emlékezni s emlékeztetni arra is. Tudatni a gyanútlanul ifjú nemzedékekkel, mi történt e tájon a második világháború végóráiban, hetvenöt évvel ezelőtt. Magyary professzor a front közeledtével a fővárosból feleségével, Techert Margit egyetemi magántanárral együtt szülővárosa, Tata környékére menekült, és egy kis erdei lakban rejtőzködött. A „felszabadítók” serege azonban a vétlen és védekezésre képtelen párt ott is megtalálta, megkínozta, meggyalázta. Az elszenvedett gyötrelmek után Magyaryék nem akartak tovább élni: a szégyenletes lét maradékától is megszabadultak.)

Vajon talpra tud állni, meg tud-e újulni a koronavírusos pusztulás romjain az a közszolgálat, amely a COVID – 19 megjelenése előtt is egyre görcsösebben működött?

(Igaz, fennhangon „csak” a hétköznapi polgárt a legfájdalmasabban kiszolgáltató ágazatait, az egészségügyet és az oktatást sirattuk, ám menet közben a posta, a kereskedelem életveszélyes felelőtlenségét, a biztosító társaságok, az energiaszolgáltató zéerték felületes számlázási gyakorlatát, főhivatalnokok packázását is egyre nehezebben viseltük, viseljük…)

Politikamentes szakirányítással és emberséggel szervezik meg eztán kis hazánk hétköznapi életét?

Magyary Zoltán „a háromszorosára növekedett népességre” és a „hússzor nagyobb mértékben megnövekedett közszolgálatra” hivatkozva, tudósként, tanárként, közigazgatási kormánybiztosként is azt ismételhgette: „a régi módszerekkel kormányozni nem lehet”…

Meg azt, hogy „a fogyasztás közügy. A pazarlás is”…

kövesse a honlapot a Facebookon is:

2020. április 4.

Igaz történet

Utódainknak nem csak a megtett útról kell számot adni, hanem a kezdetekről is. A kiindulópontról, amely voltaképpen mindent kijelöl; emberségünk lényegét is meghatározza. Akár 75 évvel előre… A hivatalos okmányokkal és régi levelezőlapokkal igazolható történetet, szüleim viszontagságos ifjúságát, apátlanul megélt első éveim maradandó emlékeit vagy ötven éve szerettem volna megírni. Amikor a gyermekeimet vártam, amikor szeretteimet gyászoltam, amikor a kilátástalannak vélt holnapot vizslattam… A fölém tornyosuló hétköznapi teendők azonban, elhatározásomtól mindig messzire sodortak. Most azonban, a vészt hozó COVID–19-cel farkasszemet nézve, pótolhatom végre félévszázados mulasztásomat. És – tán – riadt polgártársaimat is bátoríthatom e szomorúan szép, és voltaképpen derűlátó történet által…

tovább >>

2020. március 31.

125 éves a mozi! Vivát Lumiére!

Százhuszonöt éve a Lumiere testvérek, Louis és Auguste a világot tálalták a világnak. Mozgóképek rögzítésére, vetítésére és másolására alkalmas kinematográfjuk történetét, valamint legelső filmjeiket a lyoni Lumiere Intézet főigazgatója, Thierry Frémaux 2016-ban fűzte össze igazán szórakoztató, s egyszersmind leleményesen oktató dokumentumfilmmé. A Lumiere! című kilencven percnek, amely április 2-án, csütörtökön 21.55-től lesz látható az M5 műsorán – szerintem – az a legnagyobb érdeme, hogy mindent elmond, és mindent bemutat, amit a moziról ma is, holnap is tudni kell és tudni érdemes. Azt is, hogy milyen a tökéletes kompozíció, mi lehet a mozi mindenkit megérintő témája (a locsei.net szerzője előzékenyen előlegezi a feleletet: az élet történései), s hogy a „mozgófényképen alapuló, megjelenítő művészet” mondandóját milyen rajtvonalról, milyen stílusban lehet, és milyen kifejezésmóddal érdemes közreadni. Lumiere-ék filmes válasza: lehetőleg vidáman, érzékenyen, általános érvénnyel. Minden átköltés nélkül.

tovább >>

2020. március 29.

Bereményi Géza, a pápai kollégista

Bereményi Géza új regénye, a pár héttel ezelőtt megjelent Magyar Copperfield – miként Charles Dickens önéletrajzi ihletésű műve, a David Copperfield – a szerző élettörténete. (Fejlődésregénye?) Az író első húsz évének kalandjait, tapasztalatait és megfigyeléseit sorolja. Azaz: Bereményi zárszava szerint „csak az erősen megmaradtakat”, amelyek „nem véletlenül vésődtek” belé. „Hanem azért, mert azok egy egész időszak lényege. És sorba állítva nemcsak szellemkép lett belőlük, hanem sűrítmény. A korszak piszkos lelke”. Meg itt-ott a tisztábbik is – az író sommás végítéletéhez a maga föltevését ekként toldhatja hozzá az olvasó, miután a Magyar Copperfieldnek a pápai diákéveket elbeszélő fejezetein túljutott. Olyan olvasmány ez a Magvető kiadvány, amely az utánunk jövő nemzedékek történelemszemléletét, világlátását is formálhatja.

tovább >>

2020. március 24.

Colette

A huszadik század híresen hírhed francia írónőjének, a szerelem örömeit és kínjait bátran kibeszélő Sidonie-Gabrielle Colette-nek az életét mutatja be az az angol-amerikai játékfilm, amely március 29-én, vasárnap 20.00 órától lesz látható az HBO műsorán. A férje által hosszú pórázon tartott fiatalasszonynak a független női lét megteremtése érdekében tett első kísérleteit bemutató 111 perc jelentős részét Magyarországon forgatták. A kétes erkölcsű Párizsból szülőföldjére, egy kis burgundiai faluba oly’ igen szívesen vissza-visszatérő Colette például, az igazán jól felismerhető zebegényi vasútállomásra érkezik. Mondhatni: menetrendszerűen. Számomra – mi tagadás – ezért (is) rokonszenves Wash Westmoreland 2018-as mozija.

tovább >>

2020. március 20.

Vannak, akik „koronás napjainkban” is nagyra tartják a kicsiket

Megható s meg is nyugtató az a közfigyelem, amely az időseket COVID – 19-es napjainkban körülveszi. De az a segíteni akarás is, amellyel a felnőttek az otthonuk karanténjába zárt kisgyermekek helyzetén próbálnak könnyíteni. A nagy hirtelen ránk zúduló, életveszélyesen rendkívüli körülményeket érett fővel is nehéz megérteni. Hát még elfogadni! Ám ennél ezerszer nehezebb a legkisebbeket az elkövetkező hetek, hónapok rendhagyó életrendjére felkészíteni. A hét-tizennyolc évesek energiáit – úgy, ahogy – leköti a szélsebesen megszervezett digitális távoktatás. Az óvodáskorúak határtalan tettrekészségével az amúgy is gondok garmadájával küszködő családoknak kell valamit kezdeni. Szerencsére azok az intézmények, amelyek korábban is a gyermekkultúra szolgálatában álltak, vészhelyzetben, kénytelenségből bezárt ajtóik mögött is „nagyra tartják a kicsiket”. Mint például a mindössze tizenkilenc éves Pagony, amelynek „mesecsatornáján”, „interaktív könyveik” segítségével szinte minden kiadványukból szórakoztatóan okos mozgóképesített kis meséket láthatunk, hallhatunk.

tovább >>

2020. március 17.

A régi időknek sosincs vége…

Közép-Kelet-Európa legutóbbi nagy fordulata közben – 1989-1990-ben –, az akár monarciás rokonunknak is tekinthető Vladislav Vancura írása alapján forgatta Jiri Menzel azt a filmjét (címe: Vége a régi időknek), amely március 19-én, csütörtökön 21.50-től tekinthető meg az M5 műsorán. A szülőföldjén ezeregy tiltással hátráltatott Menzel mindig is tudta, leleményesen összeállított mozgóképsoraival mire kell nézői figyelmét felhívnia. A nyolcvanas és kilencvenes évtized fordulóján, miközben körülötte minden fölépítmény recsegett, ropogott, az 1920-as éveket idézte meg. Az Osztrák-Magyar Monarchia düledékein tétovázó független köztársaság akarnokait, akik közül nem is egyet ma is személyes ismerősként üdvözölhetnénk.

tovább >>

2020. március 10.

Elpusztítani mindent – „mellékérdekeket figyelemre nem méltatva”

Március 15-én, vasárnap a szokásos ünnepi műsor – 80 huszár, A Hídember, „A haza minden előtt!” – mellett 21.35-től a Duna World-ön feltűnik az Elpusztítani mindent című dokumentumfilm is, amely az 1848/49-es szabadságharc jobbára elhallgatott, tragikus eseményeit sorolja. Az Erdélyben és a Délvidéken 1848 őszétől 1849 tavaszáig nemzetiségi ellentétek indíttatására végbevitt, népirtásnak is nevezhető vérengzéseket, amelyeknek a felelőseit máig nem nevezték meg. „Moderátoraikat” pedig, 1989 óta egyes vidékeken nemzeti hősként hírelik. Az ismeretlen polgárháború alcímet viselő hatvan perc a százhetven éve be nem gyógyuló sebeket a megbékélés reményével kezeli. A történész munkáját réges-régi egyházközségi anyakönyvek, római katolikus plébániák, szerzetesházak historia domusai segítik.

tovább >>

2020. március 8.

Főkötős hősök és áldozatok

1848. március 15. után az ország minden lakójának megváltozott az élete – Nyáry Krisztián Fölébredett a föld című „leveleskönyvéből” ez is kiolvasható. S, minthogy a gazdagon illusztrált kötetbe felvett, 162 levél nagy részének asszonyok a címzettjei, vagy az aláírói, a recenzens a forradalom főkötős hőseire, a szabadságharc közvetett áldozataira összpontosítva ismertetheti e figyelemre méltó kiadványt. Erre bátorítja a szerző is, amikor a Jókai Mór által szerkesztett Életképekben 1848. május 7-én megjelent cikket idézi, s magyarázza: „ez az első történelmi sorsfordulónk, amelyet asszonyok és lányok egyenrangú szereplőként formáltak”.

tovább >>