MCMLVI X. 23.

Szőnyi István és a forradalom

Amikor ott jártam, három japán látogatója volt Zebegényben, a Szőnyi múzeumban annak a kis kamara-kiállításnak, ahol a falu híres festőjének, Szőnyi Istvánnak az 1956-os forradalommal kapcsolatos lapjai láthatók. A messziről jött vándorok – egyikőjük, Iszei Amemya, a Dunakanyar szerelmese, maga is képzőművész, munkáiból több alkalommal rendeztek tárlatot a térségben – mindent tudni akartak a gyászt, fájdalmat és megrendülést közvetítő művekről. A szénrajzokról is, amelyekkel a mester a rézkarcokat előkészítette, a fémlemezekről, amelyekre a Gyász és a Halottvivők című grafikáját rézkarcoló tűjével tovább örökítette, s a próbanyomatokról is, amelyeknek egyikén még látható e munkák keletkezési ideje: MCMLVI. X. 23. 1956. október huszonharmadika.

A tárlatvezető, a Szőnyi István egykori otthonában levő emlékmúzeum igazgatója, a házban talált, több száz rajzot, vázlatot, akvarellt és rézkarcot tartalmazó hagyaték kutatója, Klemmné Németh Zsuzsa minden kérdésre tudja a választ. Azokra is, amelyeket a japán vendégek mögött fölbukkanó magyar tárlatlátogató tesz fel neki az apolitikus művészről, a rézkarc nagymesteréről, az eltűntetett évszámról, s e lapok sajátságosan magyar utóéletéről. Mindenre fény derül a 2007. március 30-ig látogatható időszaki kiállítással kapcsolatban. Hogy a művész, aki magánemberként 1944-ben is és 1950-ben is bátran segítette alapvető emberi jogaiktól megfosztott polgártársait, alkotásaiból igyekezett kizárni a külvilág történéseit, a politikai utalásokat. '56 októberében azonban oly erősen megdöbbent a fővárosból érkező hírek hallatán, hogy azonnal munkához látott. Megrázódtatásának „leképezése” lett az a két kompozíció, amelynek a különböző változatai, hosszú-hosszú rejtőzködés után, a forradalom ötvenedik évfordulóján, végre kiállításon is megtekinthetők.

A Budapestről Zebegénybe menekülő Beke Tibor és hitvese számolt be Szőnyi Istvánnak mindarról, ami október 25-én az Országház előtt történt: „Láttam egy anyát halott fia mellett visszafojtottan zokogni. A Parlament lépcsője síkos volt a vértől… Láttam egy halott fiút is, akit társai vállukra emelve vittek, tetemrehívásra, az Országház felé” – így emlékezett vissza a rendszerváltozás után a Kossuth tér közelében lakó Beke Tiborné azokra a döbbenetes élményeire, amelyekről Zebegénybe érve, az akkortájt sokat betegeskedő művésznek is hírt adott. – „A mester újra és újra kérdezett, és amikor ránéztem, láttam, hogy a szeme tele van könnyel. Hetek múlva megláttam a két rajzot” – így fejezte be visszaemlékezését a rendszerváltozás után a művész egykori informátora. Szőnyi Istvánné levelezéséből az is kiderül, hogyan készült a Gyász. Neki kellett modellt ülni hozzá, írta Itáliában élő leányának. Elgondolni is szörnyű, milyen sebeket téphetett fel benne ez a beállítás, a Szőnyi család a II. világháború utolsó napjaiban veszítette el a fiát.

Azt eddig is tudni lehetett, hogy Szőnyi István életművének milyen fontos fejezetét képezik a rézkarcai, s az is egyértelmű, hogy a két világháború közötti magyar művészet történetében milyen jelentős helyet foglalnak el az e műfajhoz tartozó lapjai. (Amióta Genthon István nyomtatásban is közreadta abbéli meggyőződését, hogy az 1928-ban készült Behavazott falu „a legszebb magyar rézkarc”, mások is elismerik Szőnyi István művészi nagyságát e téren is.) Arra azonban csak most, ötven évvel az eredeti munkák elkészülte (s elrejtése) után döbben rá a szemlélő, hogy mi mindent volt képes a felszínre hozni Szőnyi István 56-os rézkarcai által. Aligha véletlen, hogy három évtizednyi szünet után (1936 táján felhagyott e műfajjal, állítják kutatói), amikor a tragikus témát, az ifjúság megölt szabadságvágyát akarta ábrázolni, ismét elővette rézkarcoló tűjét és a rézlemezt. Föltehetőleg úgy érezte, az égre kiáltó fájdalmat és az országos gyászt egyedül ezzel a technikával tudja kifejezni. Sokszorosítani is, mihelyt lehet. A szénrajzot – vázlatai talán ezt is tanúsítják – kevésnek érezhette, hogy nemzeti katasztrófákat és személyes veszteségeket megélt, idős, beteg művész létére hitelesen mondhassa el a világról, a világnak a véleményét. A Gyász és a Halottvivők címen számon tartott két lap ugyanis – azt hiszem – nem csak a magyar forradalmat gyászolta a lapszélre odaillesztett temetői virágokkal, hófehér krizantémokkal, hanem a XX. századot is. Ezért azután Szőnyi István megidézte korábbi műveiből mindazt, amire még egyszer és talán utoljára rá akarta irányítani a figyelmünket. Felelevenítette például a közösség megtartó erejét, amely korábban a mindennapi teendőket, állatvásárok, szénahordók, szántóvetők, búcsúsok népét irányította, később viszont inkább csak a végtisztességeknél mutatkozhatott meg. A Halottvivők közt nem nehéz fölfedezni Szőnyi István méltóságteljes parasztfiguráit, azokat a férfiakat és asszonyokat, akik régebbi grafikáin esti falusi tereferéknek, gyümölcsszedéseknek, vízparti itatásoknak voltak a főszereplői. 56-ban temetni gyűltek össze, temetni az utódot, a megszokott életet. De a másik 56-os rézkarcnak, a Gyásznak is megtalálni az előképeit a művész korábbi alkotásai közt. Bibliai tárgyú munkáin látni olyan fájdalomba roskadt alakokat, mint e Duna-parti, modern pietán.

Csak a mindkét rajzon döbbenetes hasonlósággal ábrázolt halottnak nem lelni mását – előzményét – Szőnyi István korábbi művei között. Ez a sovány gyermek, a maga jellegzetesen jellegtelen ruházatával, finom arcvonásaival, hangszerhúrhoz hasonlatos ívben immár örökre megfeszülő testével nem az 56-os harcok egyik vagy másik áldozatát mutatja fel, hanem valamennyit. A meggyilkolt reményt, a legyőzött tisztaságot, a kiterített jövőt. Ha semmi másért, ő miatta mindenképp érdemes megtekinteni a zebegényi Szőnyi múzeum 56-os kis kiállítását. Ő miatta, s magunk miatt.

A zebegényi Szőnyi István Emlékházban az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából megrendezett időszaki kiállításról írt rövid ismertető helyhiány miatt nem jelenhetett meg a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában.

2014. november 2.

vissza >>