Akár a szú…

A dokumentumfilm-rendező Varga Ágotának Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban november 6-án mutatták be a legújabb munkáját. (Címe: Operatív értékek – A besúgottak.) A több mint száz éve Regnum Marianum néven emlegetett magyarországi katolikus lelkiségi mozgalmat behálózó ügynökökkel és áldozataikkal, a Kádár-rendszer által „operatív értéknek” minősített besúgottakkal foglalkozó film ötletét a rendezőnő előző évi munkája adta. A tartótiszt, amelynek egy a besúgói apparátust nagy kedvvel és szakértelemmel működtető belügyminisztériumi főhivatalnok a központi alakja. Az egy órás filmről írt televíziós jegyzetem 2013. június 21-én, kedden jelent meg a Műsorújságban, a Magyar Nemzet színes mellékletében.

Van egy mostanában szerfölött divatos mondás, amelytől, akármilyen formában találkozom is vele, hallom, vagy olvasom, azon nyomban kiütéseket kapok. Testi s lelki kivitelben egyaránt. Ez a számomra különösen ellenszenves kádencia a mai magyar mozgóképtermésre vonatkozik, azt várja, követeli, hogy a negyvenegy évnyi kommunista önkényuralom titkosszolgálatával foglalkozó, azt feldolgozni szándékozó hazai produkciók A mások élete című német játékfilmhez mérhetők, vagy ahhoz hasonlatosak legyenek. Függetlenül az itthoni próbálkozások műfajától, tartalmától és szándékától. Varga Ágota új dokumentumfilmje, A tartótiszt is felszínre hozta Florian Henckel von Donnesmarck munkáját: ha megszülethet a magyar A mások élete – olvasom az amúgy tiszteletre méltó hetilapban – az csakis ilyen lehet. Kiütéseimet kapargatva nekem viszont azt kell erre mondanom: Isten mentsen! Eltekintve attól a badar feltételezéstől, amely szerint nekünk, magyaroknak idegen példák nyomán kéne a közelmúlt társadalompolitikai poklait kibeszélnünk, meg attól a felháborító feledékenységtől (vagy tudatlanságtól?) amely semmisnek tekinti azokat a műveket, amelyek a Rákosi- és a Kádár-rendszer besúgóhálózatát jelenítik meg (Recsk 1950-53, Szökés, Elszállt egy hajó a szélben, Isten vagy történelem, Hitvallók és ügynökök, Drága besúgott barátaim, Vigyázók, A halálraítélt…), és olyan produkciót állít követendő példaként a filmes szakma-, s etalonként a befogadók elé, amely annak a kötelességtudó, hibátlanul teljesítő, sőt túlteljesítő, képlékeny eszmerendszerű hivatalnoknak állít – igaz, tapintatból és keresztényi szeretetből épített – emlékművet, amelyik, akár a szú, csendes percegéssel mindent szétrág maga körül. Egészséges, vagy beteg organizmus, neki egyre megy, nagy kártékonyan mindegyiken munkálkodni kezd.

Az UNESCO- és Tolerancia-díjas Varga Ágota bámulatra méltó érzékenységgel tudja dokumentumfilmjeinek a témáit kiválasztani. Fiatalkorúak a játéktermekben (Eksön, 1999), cigány-holocaust (Porrajmos, 2002), a Szovjetunió által Magyarországra telepített és harci készültségben tartott rakéta-dandár története (Fedőszáma: MN 1480, 2009), csupa olyan történet, amelyikről a többség az ő munkái révén értesülhetett először. A tartótiszt címen –egyelőre mozisikerként elkönyvelhető, de, remélhetőleg a közmédiában is hamarosan megjelenő – munkája is a témaválasztásával váltja ki az érdeklődésünket. Besúgókról és besúgottakról hallottunk már, de a „hálózatot” működtető, a besúgókat beszervező s irányító operatív tisztekről, a Belügyminisztérium III/III.-1 alosztályának a munkatársairól, vezetőiről nemigen. Varga Ágota nagy érdeme, hogy egy ilyen, a névtelenségben megmaradó, de múltját készségesen vállaló embert a kamerái elé ültetett és szóra bírt. Ám nagy hibája, hogy nem csak rendezője, de riportere s szerkesztője is a saját filmjének, és e hármas szerepkörben komoly mulasztásokat követett el, fontos helyzeteket veszni engedett. Az első és legsúlyosabb ballépése, hogy az egy óránál is hosszabb filmnek mintegy a kétharmadában átengedte a beszélgetés irányítását riportalanyának, aki – hatalmas szakmai gyakorlatára támaszkodva – messzemenően élt is ezzel a lehetőséggel. Így készítette elő a minősítését, amelyet e számára kedvező diskurzus alapján A tartótiszt nézője megfogalmazhat róla.

Varga Ágota filmjével nagyjából egy időben jelent meg a nyilvánosság előtt Takács Tibor Besúgók a besúgásról című könyve (L’Harmattan kiadvány), amelynek a bevezetőjében szabályosan dokumentált, lábjegyzetelt ismertetőket kaphatunk az ügynökhálózatot kiépítő és működtető operatív tisztek belügyminiszteri parancsok által meghatározott teendőiről. (1955-ben az állambiztonság rendelkezésére álló „egyik alapvető” eszköznek tekintették az ügynöki hálózatot, 1956-ban a”legalapvetőbb”, 58-ban a „legfontosabb”, 1972-ben – amikor az egyik fedőneve szerint Vámosinak is titulálható dokumentumfilm-béli ismerősünk „kibontakozott” –, a „fő” eszköznek, amely igazán „mélyreható felderítési lehetőséget biztosít”.

A '70-es évektől folyamatosan megjelenő módszertani munkákról is értesülünk Takács Tibor könyvéből. Ezek a besúgók beszervezésének és foglalkoztatásának a pszichológiai összetevőivel ismertették meg a tartótiszteket; különös tekintettel a besúgó morális fenntartásaira, erkölcsi meghasonlására, valamint a hálózati személy pórázon tartására. A tartótiszt című film „hőse” igen jó tanuló lehetett, szavaiból kitűnik, a parancsba adott leckéket alaposan elsajátította s máig nem feledte. Sőt! Negyed századnál is hosszabb munkálkodása során folyamatosan képezte magát, mondhatni a docendo discimus – tanítva tanulunk ókori pedagógiai alapelv szerint. Rengeteget tanultam azoktól az emberektől – mondja –, akikkel kapcsolatba kerültem. Azoktól is, akiket beszervezett és hosszú időn át „pórázon tartott”, és azoktól is, akikkel lazább volt a kapcsolata. (Háromhavonta találkoztam velük, meséli, információkat cseréltünk. Ezek elősegítették beszélgetőpartnerei előmenetelét, tudták, kiktől kell tartaniuk.) A rendező-riporter meg sem próbálta megtudakolni, hány ilyen „hálózat-melléki” kapcsolatot melengetett interjúalanya. Az általa beszervezett ügynökök regimentjéről az eléje tett akták tömege alapján alkothatunk fogalmat. Ezen a „készleten” az alezredesként nyugdíjba vonuló egykori tartótiszt is elcsodálkozik. Szerettem írni, de ennyit írni, értékelni! – sóhajtja, miközben hatalmas életművének meg nem semmisített töredékével szembesül. Amúgy, persze, az ügynökhálózati dokumentumok megsemmisítését is a még fénykorában emelt erkölcsi magaslatról indokolja a dokumentumfilmes kamerái elé ültetett emberünk. Mindez becsületből történt, állítja, ám az óhatatlanul felmerülő kérdést, hogy tudniillik miféle becsület nevében válogatták ki a meg nem semmisített hatalmas mennyiséget, ezúttal is hiába várjuk.

Vámosi Anonymusnak, persze, a mellének szegezett kérdésekre is rendszerint üres vagy elutasító a válasza. Ha minden nyilvánosságra kerül, akkor jöjjön hozzám! – mondja beszélgetőpartnerének. Elégedett önmagával és „szép munkájával” az ügybuzgó hivatalnok, és egyetlen kósza pillanatra sem esik ki szerepéből; ha mégis, nincs, ki sarokba szorítaná. A közügyek intézésére – az úgynevezett „egyházi reakció” leleplezésére és lehetetlenné tételére – szakosodott tisztviselő (a XIX. században beamternek titulálták a fajtáját, a XX.-ban funkcionáriusnak) akkor is a korábban tanultak alapján viselkedik, amikor a tevékenységének kiszolgáltatott, ügynökei által megfigyelt „célszemélyekkel” szembesíti a rendező: Vincze József plébánossal, Balás Béla püspökkel, Reisz Pál Péter ferences-rendi szerzetessel, az esztergomi ferences gimnázium egykori igazgatójával. A szent helyek szomszédságában higgadtan, békésen folytatott párbeszédek során elereszt pár jól hangzó közhelyet – megváltozott a világ…, az ember utólag belátja, hogy korábbi munkájának ma már semmi létjogosultsága nincsen… –; a beszélgetőpartnereitől kapott „feloldozást” és felebaráti kézfogást papi mivoltuk kinyilvánításaként kezeli. (Még jó, hogy nem idézi Heinét, aki szerint Isten mindent megbocsát, hisz ez a mestersége…) Végül aztán ismét felkapaszkodik módszeresen ácsolt piedesztáljára, ezúttal a jövőt szolgáló, bátor vallomástevő eleven emlékművét állítja elénk: Nem árt, ha az utókornak fogalma lesz a dolgokról – mondja –, ha tisztán látnak.

Nem tudom, más hogy van vele, az én „tisztánlátásomat” az szolgálná, ha a „hálózati szakma” azon kárvallottjait is képbe hozná Varga Ágota filmje, akik testileg, lelkileg belerokkantak e szinte megdicsőült csinovnyik által rájuk osztott-erőltetett szerepbe. Az erőseknek, az alkalmas helyen jó szolgálatot teljesítőknek nem esik nehezükre a megbocsátás, de mit tartsunk azokról, akik, a tartótiszt hálójában – mást, talán nem is tehettek volna – a kárhozatot választották?

2014. novemer 9.

vissza >>