Tengeralattjáró = acélkoporsó = nagyvilág

Azt hittem, a II. világháború befejezésének a hetvenedik évfordulójára háborús filmek sokaságával emlékeztet majd a televízió, külföldön és idehaza egyaránt. Hogy idegenben mi a helyzet, nem tudom, itthon azonban sem a közszolgálati adók, sem a kereskedelmi televíziós társaságok nem csinálnak nagy ügyet ebből a világunk sorsát időtlen időkre meghatározó évfordulóból. Az augusztus 14-én, pénteken 21.45-kor az M3-on induló nyugatnémet (!) sorozat kivétel a műsorszerkesztés ezen – megfontoltnak aligha nevezhető – szabálya alól. Sőt: nem csak kivételes, de elismerésre is méltó az M3 választása: Wolfgang Petersen rendezését ugyanis a filmtörténet legjobb tengeralattjárós filmjeként tartja számon a mozik népe, Los Angelestől Párizsig.

A hatalmi propagandának kiszolgáltatott emberek acélkoporsóba zárva próbálják magukat menteni

A német rendező, miként honfitársai közül választott szereplőinek többsége – például a nevezetes U–96-os kapitányát alakító Jürgen Prochnow –, akkor látta meg a napvilágot, amikor a hol „csónaknak” becézett, hol „acélkoporsóként” kárhoztatott monstrumot tervezték, torpedók és fedélzeti ágyúk tucatjával „dekorálták”, majd útjára indították. Wolfgang Petersen, aki a forgatókönyvírást is vállalta, nem csak a rendezést, hiteles források alapján dolgozott: a tengerészeti haditudósítóból lett író, Lothar-Günther Buckheim szépítés-mentes könyvével a kezében építette fel filmjének történetét. Így aztán az óceánokon zajló tengeri ütközetek drámáját A tengeralattjáró című, több változatban is összeállított filmjével úgy tudta megjeleníteni, hogy a megtévesztetteket ismerhessék meg a nézők általa. A hatalmi propagandának kiszolgáltatott, jobb sorsra érdemes embereket, amint a ténnyel szembesülnek: az őket is útnak indító, lelkesítő szövegek ócska frázisok, kész csoda, ha az államapparátus által hevesen ünnepelt hadihajóból a puszta életüket ki tudják menteni…

Az 1930-as évek derekán kifejlesztett tengeralattjárókról több mozgóképes ismertetőt is láthattunk mostanában. A Discovery és a National Geographic Channel által szinte szünet nélkül műsoron tartott ismeretterjesztő sorozatok talán még a szárazföldi hadviselést részletező történelmi leckéknél is alaposabb tájékoztatást adnak a nézőknek a II. világháború tengeri ütközeteiről, amelyeknek a „sztárjai” az egymás ellen szövetkező tengermelléki népek mindegyikénél a tengeralattjárók voltak.

De az új évezredben több hatásos játékfilm is a tengeralattjárók körül „akciózik”: a 2001-es Enigma és a 2014-es Kódjátszma például a német tengeralattjárók rejtjelező gépének, az Enigmának a feltörése körül… A maga módján mindegyik izgalmas és fontos mozgóképes produkció, Petersen mozijának azonban a nyomába sem léphetnek. A tengeralattjáró című film ugyanis a háború által életre hívott, mi több: természetessé tett létforma lehetséges változatait idézi meg: a tengermélyi bezártság okozta szorongást, az egymásrautaltság kínjait, a meghibásodott szerkezetek láttán eluralkodó pánikot, az ellenség iránti, szinte kötelezővé tett, gyilkos gyűlöletet… A hiábavalóság biztos tudatát is, amelyen azonban valamiképpen mégis úrrá lesz az ember csodálatos teljesítményekre (is) kész ösztöne, az élni akarás.

Lehet, hogy a mi szép világunkból mostanra egy hatalmas U–96-os lett?

A tengeralattjárónak az általam ismert, 145 perces rendezői változata voltaképpen „kamaradarabok” egymásutánja. (Valószínűleg a produkciónak éppen ez a Petersen által zseniálisan kiötlött és kivitelezett szerkezete tette lehetővé, hogy a mozifilm alapanyagából hat részes televíziós változat is készülhetett. Az M3 ez utóbbit kezdi el sugározni augusztus 14-én, pénteken, 21.45-kor. A szakmai előtanulmányait egy hamburgi színháznál, majd az egyik nyugatnémet televíziós társaságnál végző rendező, aki A tengeralattjáró után – immár az Egyesült Államokban – olyan filmeket jegyzett, mint a Célkeresztben, Clint Eastwooddal és John Malkovich-csal a főszerepben, vagy a Vírus, Dustin Hoffmannal, úgy tűnik, életre szólóan megtanulta, hogy a kis emberek nagy drámáit jellegzetesen bizalmas tónusokkal, testközeli hatásokkal lehet csak átélhetően megidézni.)

A tengeralattjáró című film látni engedi, miként süllyednek az elmebaj legmélyebb bugyraiba amúgy erősnek és racionálisnak vélt karakterek; hogyan hámlik le róluk, méghozzá megpróbáltatásaik kezdetén, a rettenetes erőbedobással beléjük sulykolt, hivatalos ideológia. (Petersen filmjében egyedül a Hubertus Bergsch által megjelenített első tiszt „nyomatja” az otthonról hozott, kötelező szólamokat. Társai – első merülés-élményük hatására – éppen e miatt kezdik el szívatni a jólfésült fickót, rendületlenül…) Hogyan kezdi ki a feladatára becsületesen felkészülő ember akaraterejét a fizikai megpróbáltatások sorozata, kiváltképpen, ha az a reménytelenség biztos tudatával párosul… Miként némítja el a felebarátaik iránti, nemzetközi egyezmények által is kötelezővé tett segítőkészség parancsát a félelem, a gyávaság…

(Az 1864 óta folyamatosan, a II. világháború éveiben is, de jelenleg is érvényben levő nemzetközi humanitárius jogi kötelezettség-vállalás, a Genfi egyezmény értelmében – a napjainkat meghatározó menekültügyi eszelő idején nem ártana ezt eszünkbe idézni –, a támadónak minden esetben át kell vizsgálnia a hajókat, mielőtt azokat elsüllyeszti. Továbbá meg kell bizonyosodnia róla, hogy vízi járművét a legénység biztonságban elhagyta. Az U–96-os, az igazi s ez alapján a filmbéli is, mindezt, bizony, elmulasztotta megtenni…)

De más természetű „kamaradrámákat” is nézője elé tár Petersen tengeralattjárós mozija, vészhelyzetek által az ember jobbik énjét előhívó jelenségek is helyet kapnak abban a produkcióban, amelyet – ki tudja, milyen megfontolásból – Magyarországon csak 1990 után lehetett forgalmazni. A felcser, aki akkor is betege kínjait igyekszik csillapítani, mikor minden vesztésre áll körülötte; az emberfölötti erőfeszítésekre kész műszakis, aki a menthetetlent is megpróbálja megmenteni; a beosztottait fellengzős szavak és hamis ígéretek helyett együtt érző gesztusokkal bátorító, vélük sorsközösséget vállaló vezető…

Ismerős jellem, ismerős helyzet mindahány, a fentebb felsorolt, szánandóan negatív karakterekkel egyetemben. Annak is, aki „igazi” tengeralattjárót soha nem látott, a világháborús U-bootok – angolul: U-boatok – történetéről a televízióból értesült. Nem nehéz megfejteni, honnan ismerjük őket, és miként. Kényszerhelyzetekbe zárt világunkban, szárazföldön, folyóparton, szigeteken, hegycsúcsokon is találkozhatunk olyan hősökkel és anti-hősökkel, mint amilyeneket Wolfgang Petersen igen-igen figyelemreméltó műve bemutat, nem csak tengerek mélyén, hadihajók acélbörtönében. Lehet, hogy a németnek született, az Egyesült Államokban sikert sikerre halmozó rendező már 1981-ben egy földgolyó méretű tengeralattjáró legénységének szánta a munkáját?

Lehet, hogy a mi szép világunkból mostanra egy rettenetes U-96-os lett?

2015. auguszutus 11.

vissza >>