Bodoni antiqua

Két esztendővel ezelőtt arra kért a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese – jelenlegi főszerkesztője –, hogy 90 sorban szeretett lapunk 75. születésnapjára emlékeztessem olvasóinkat. Kristóf Attila tud erről? – kérdeztem meglepetten, ugyanis az utóbbi években efféle feladatokkal őt szokta megbízni a 2000 óta kiadványunk fölött regnáló hatalom. – Attila maga javasolta, hogy ebben az évben Gabriella írja a megemlékezést – hangzott a válasz, alig hittem a fülemnek. A biztonság kedvéért fölhívtam régi kollégámat, földimet (!), aki erőtlen hangon, ám egyértelműen igazolta a kapott információt. Beteg lehet – gondoltam magamban, Kristóf Attila az az újságíró, aki az ünnepi felkérést a műtőasztalon sem utasítja vissza. Ám ő fáradt hangját is, elapadt munkakedvét is igyekezett megindokolni. Az a baja, magyarázta, hogy nem tud halat fogni. Ezt hallván, persze, kiakadtam. Boldog az az ember, akinek a mai világban csak az a gondja, hogy nem tud halat fogni! – harsogtam, és letettem a telefont. Másfél évvel később, halálhíréről értesülvén, megértettem Kristóf Attila gondjait. Azt a vesszőfutást azonban, amelynek a Magyar Nemzetet tegnapi birtokosai kitették, soha nem fogom megérteni. Még kevésbé megbocsátani. Maradék erőmmel és lehetőségeim szerint megpróbálom hát a történelmi szerepénél fogva is örök életre érdemes napilapot dicsérni s ünnepelni. Adyval szólván: „A halottak élén”, és a túlélők bizakodásával. 77. születésnapján a Bodoni antiquáért is, és, hogy minden nap megjelenik!

Eseménydús nyara volt a magyaroknak hetvenöt évvel ezelőtt. Harminchárom ország részvételével – Krisztusnak a világban való, valóságos jelenlétét hirdetve - Budapesten rendezték meg az eucharisztikus világkongresszust. Aranyvonat járta az országot, az államalapító szent király halálának a kilencszázadik évfordulójára emlékezve. Azt akarták szemléltetni a Szent István-év keretei közt, kifelé s befelé egyaránt, hogy Közép-Európában a béke szigete: Magyarország. Július közepén életbe lépett az általános megszigorítást jelző sajtórendelet, a híres-hírhedt 4950/1938. ME sz., amelynek alapján 136 újság megjelenését állították le. Augusztusban hivatalos látogatásra Hitler magához rendelte a kormányzót és a miniszterelnököt, Horthy Miklóst és Imrédy Bélát, és e vészterhes találkozó másnapján, augusztus 25.-én Pesten megjelent az az ellenzéki napilap, amelyik már hetek óta azt hirdette magáról a fővárosban: A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon. Az alapító-főszerkesztő, Pethő Sándor, a kivételes műveltségű történész-publicista, aki Szekfű Gyulával közösen szignálta az új kiadvány cégbírósági bejegyzését, az első szám első oldalán tudatta olvasóival, hogy mire vállalkozott: „Itt áll előttünk az állami és nemzeti függetlenségért való helytállás kegyetlen kötelessége… Szellemünk kifejtésének e lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk… amely nem retten meg a múló indulatok őrületétől”. E kegyetlen kötelesség teljesítésében Pethő Sándort a korabeli nyilvánosság legjobbjai segítették, pártoktól és világnézeti kötődésektől függetlenül: tudósok, írók, arisztokraták, polgárok. Iparosok és nagytőkések is, az 1938-ban induló Magyar Nemzet számára az anyagi eszközöket a Chorin-Kornfeld-Weiss tőkés csoport biztosította.

Pethő Sándor (1885-1940) mindössze két éven keresztül irányíthatta az általa alapított lapot, a Magyar Nemzetet, mégis olyan bárkát épített általa, ahová minden özönvíz elvonulásáig a magyar értékeket el lehetett menteni

A sokféle szellemiséget megjelenítő lap a társadalom egyre jelentősebb rétegeit állította a nemzeti függetlenség ügye mellé és az emberiséget fenyegető veszélyekkel szembe. A közgondolkodásra már korábban is mély hatást gyakorló Pethő Sándor páratlan vezetői s organizátori képessége, szerkesztői leleménye is közrejátszott ebben, nem csak az írásai. A Magyar Nemzet minden sorával, rajzos illusztrációjával, reklámjával, de még a meteorológiai előrejelzéseivel és a keresztrejtvényeivel is azt hirdette, hogy „az elszántan védelmezett független magyar állam nem az úri nemzet magántulajdona”, a mesterségesen vájt árkok fölé „hidat, megszaggatott múltunk tájaira folyamatosan belátható utat” kell építeni. Munkatársai, pályakezdők és tiszteletreméltó öregurak, e cél érdekében a „bilincsbe vert beszédnek” lettek a mesterei. Az újságíró és az olvasó közti összekacsintás révén alakult ki a Magyar Nemzetnek voltaképpen a mai napig érvényben lévő, sajátos stílusa. „Ez frontvonal, és minden erőre szükség van” – tanítványainak állítólag ezt válaszolta Szekfű Gyula, a kor tán legjelentősebb történésze, mikor számon kérték tőle, miért a Magyar Nemzetnek küldözgetett napi penzumával, és nem a tudományával foglalkozik. Márai Sándortól Kassák Lajoson, Tersányszky Józsi Jenőn át Illyés Gyuláig ekként vélekedtek sokan mások is, és folyamatosan postázták az írásaikat a „frontvonalra”, a lap Aradi utcai szerkesztőségébe. Mindnyájan tudták, hogy a Magyar Nemzetben megjelenni nem csak rang, de életveszélyes hitvallás is. Ahogyan Barankovics István a Magyar Nemzet ötödik születésnapján, a lap felelős szerkesztőjeként mondta, Pethő Sándor bárkát épített a Magyar Nemzetből, hogy az özönvíz elvonulásáig oda mentse a magyar értékeket.

Még a világháborúba ájult országban sem számoltak azzal, hogy nincs olyan bárka, amit ne tudnának meglékelni. A Magyar Nemzet hajóját 1944. márciusában a Gestapo ütötte ki. Mint a „szabad, független magyarok szócsövét”, jó ideig be is szüntette. Példáját, szolgálatának emlékét azonban akkor sem, máskor sem tudták meglékelni. De még a beszüntetését szorgalmazó hadműveletek is hiábavalónak bizonyultak. Minden korban és minden országos jelentőségű fordulónál előbukkant pár ember, akikben volt elég erő, elszántság és felelősség, hogy a Magyar Nemzet újraélesztésére vállalkozzanak. Első tetszhalálából 1945. május 1-jén ébredt föl, a másodikból, amely 1956. november 4.-én taglózta le, 1957 szeptemberében tért magához.

Magához? Az 50-es évek végén, de később is, sokan feltették magukban a kérdést, vajon érvényes-e még a Magyar Nemzetre az a belső reklám, amellyel a lap az első öt vérzivataros esztendejében hirdette magát: „Változnak az idők, változnak az emberek, mi nem változunk: Magyar Nemzet”? Hát a másik: „A Magyar Nemzet minden száma érték”? A nagy idők harmadik népszerű hirdetményét azonban még a legkritikusabb elmék sem kérdőjelezhették meg: „A kimondott szó elrepül, de írásban adja Önnek a Magyar Nemzet”! Nem feszegethetik ma, az elektronikus média diadalának az óráiban sem. Nem kell hozzá sok ész, hogy ki-ki meglássa, mit ér a televíziós, a rádiós, vagy az online-os hírközlés, ha hiányzik a hátteréből a nyomtatott sajtó. De a 75 éves Magyar Nemzeten a kor parancsára vagy kényszer hatására végrehajtott változások miatt sem érdemes bánkódni, a lap eredeti missziójára utaló jelzések változatlanul megmaradtak. A címbetűket ma is Bodoni antiquával szedik, mint a legelső alkalommal. Azzal a betűtípussal, amelyikkel 1848. március 15-én Landerer és Heckenast nyomdájában a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot kinyomtatták. A Bodoni antiqua – ez a XVIII. században, Itáliában tervezett, szép betűcsalád - időtlen időkig tudatja a Magyar Nemzet olvasóival, hogy „Mit kíván a magyar nemzet”. A Bodoni antiquánál világosabban, határozottabban semmivel sem lehetne jelezni a Magyar Nemzetnek a lapalapító Pethő Sándor által kezdeményezett, az ő szellemi hagyatéka szerint munkálkodó „magyarnemzetesek” által minden időben készségesen vállalt feladatát, a nemzeti értékek őrzését, tovább örökítését, a teljes körű nemzeti függetlenség védelmezését.

2015. augusztus 21.

vissza >>