Vad gyerekek, tanácstalan nevelők

Pár nap és vége a nyárnak, jön az ősz, kezdődik az iskola. A tévétársaságok is készülnek a tanévnyitóra, ki-ki a maga módján. Számomra a Cinemax választása tűnik a legrokonszenvesebbnek, és talán a leghasznosabbnak is: augusztus 30-án és 31-én több alkalommal is vetíti a méltatlanul feledett Francois Truffaut botrányosan negligált filmjét, A vad gyereket, amelyet a viszontagságos ifjúkorát is megidéző rendező igaz történet alapján, 1970-ben forgatott.

A XVIII. és a XIX. század fordulóján, az aveyron-i erdőben talált mezítelen fiút, aki vadállatok módjára élt, a környék lakossága voltaképpen részvéttel fogadta, csak éppen nem tudtak vele mit kezdeni…

Hogy a 38 esztendős, világhírű filmrendező, több, a francia újhullám emblematikus alkotásaként számon tartott munkájával a háta mögött – Négyszáz csapás, Jules és Jim, 451 Fahrenheit… –, miért éppen az aveyron-i „vadember” igazán jól dokumentált történetével kezdett el foglalkozni, voltaképpen nagyon is érthető. 1960-ban, Indiában is találtak egy a francia erdőkből közel másfélszáz évvel korábban előkerült, az ugyancsak vad Victorhoz hasonló fiúcskát, Ramut, akinek az élete (és a már civilizált körülmények között, 10 éves korában bekövetkezett halála) az emberiség nagyobbik részét erősen foglalkoztatta. Közbeszéd tárgya lett több olyan tudományos elmélet is, amely a „vademberek” példája alapján azt bizonygatta, hogy a beszédkészség kialakulásához bizonyos biológiai események szükségesek. Eric Heinz Lenneberg 1967-ben ismertté vált elmélete szerint például az agy két féltekéje közti funkciók megoszlása, a lateralizáció, amely 2-5 éves korban zajlik. Ha a gyermek ezen éveiben nem jut elég nyelvi ingerhez, később egyáltalán nem tud egyetlen nyelvet sem elsajátítani, s ez a kommunikációval kapcsolatos szellemi s érzelmi képességeit is kedvezőtlenül befolyásolja...

Francois Truffaut, persze, elképesztően viharos gyermekéveire visszaemlékezve, azt is fölmérhette, nem kell ahhoz a gyermeknek a francia vadonba vagy az indiai dzsungelbe kivetve növekednie, hogy ezen biológiai fordulatok hiányát, és azok összes hátrányos következményét elszenvedje. Elég hozzá a zűrös családi háttér, a személyre szóló gondoskodás hiánya, a nagyvárosok dzsungele, az intézeti nevelés monotóniája… Némi túlzással akár azt is mondhatjuk, nem sokban különbözött az ifjú Truffaut sem az aveyron-i vad gyermektől, míg André Bazin, a kitűnő tanár és filmesztéta a segítségére nem sietett, a nevelőintézetből, majd a katonaságból ki nem menekítette, Roberto Rosselini és Jean-Luc Godard figyelmébe nem ajánlotta. Olyan mentőkötél volt ez a szinte még gyermek Truffaut-nak, mint amilyen az aveyron-i vad fiúnak a süketnéma gyermekek intézetében dolgozó tudós orvosnak és gyógypedagógusnak, Jean Itard-nak a szabadító akciója lehetett, amikor az otthonába fogadta, hogy ott házvezetőnője segítségével próbálja meg a bősz gyermeket civilizált kortársaihoz „felzárkóztatni”.

A vad gyerek két főszereplője: a film forgatása idején 13 esztendős Jean-Pierre Cargal, aki állítólag később Truffaut más filmjeiben is megjelent, valamint Francois Truffaut, aki Jean Itard megszemélyesítőjeként a kezdő filmest segítő André Bazin emléke előtt is tisztelgett

Az életében és holtában, a mai napig is a személyes film megteremtőjeként méltatott Truffaut erősen vigyázott, hogy a vad Victor és a higgadt szakember, Jean Itard pontosan dokumentált történetét személyes elfogultságok és modernkori példálózások nélkül jelenítse meg. A vad gyermek címen minden tekintetben hiteles és korhű történetet kerekített; nem látni benne mást, mint amit „a vademberből morális lényt” formálni szándékozó mester városszéli házának alkalmi látogatója 1806 táján láthatott. A forgatókönyvet Jean Grnault-val közösen jegyző rendező azokat a pedagógiai módszereket vonultatta fel, igaz, megrendítő drámaisággal építkezve, melyeket Itard és kortársai a süketnémák gyógymódjaként alkalmaztak; és azokat a váratlan fordulatokat idézi meg, amelyeket a jólelkű, kortársait talán kicsit meg is előző terapeuta „menet közben” feljegyzett, majd nyilvánosságra hozott.

Mindeközben a néző egyetlen pillanatra sem feledheti – s ez Truffaut rendezői zsenialitásának köszönhető –, hogy e XIX. századi díszletek közé helyezett történet voltaképpen a XX., még inkább a XXI. században zajlik. Mai, magukra hagyott és elvadult gyermekek vergődését szemlélhetjük, meg a koronként változó, de szinte mindig túldimenzionált pedagógiai „mesterfogásokat”. Fegyelmezés, jutalmazás és büntetés, sötétszoba és kedvezménymegvonás…, amelyeknél messze többet ér az egyértelműen kinyilvánított szeretet és a biztonságos családi légkör. Az egyiket a házvezetőnő szerepére a Comedie-Francaise színpadáról elcsábított Francoise Seigner hozza képbe Truffaut 1970-es mozijában. (Hát hazajött az én drága kisfiam! – kedves szavakkal fogadja, nem szidja, de ajnározza a hosszú szökéséből megtért „vadembert” a természetes asszonyi jóság.) A másikat a „szomszéd polgártárs” otthona, ahol akkor kap tejet a gyermek, amikor azt megkívánja, nem pedig ilyen-olyan produktumaiért cserébe.

Truffaut 85 perces „pedagógiai hőskölteménye”, persze, csak a „felzárkóztatási” folyamat kezdeteit mutatja be. 2015 szeptemberében azonban a többségnek, szülőknek, nevelőknek, ez is elegendő mifelénk. A kérdés csak az, hogy hányan nézik a Cinemaxot augusztus 30-án és 31-én reggel 6-kor és délután 16.50 után?

2015. augusztus 25.

vissza >>