A lényeg a (kép)sorok között keresendő!

Sem az eredeti regény – Jókai Mór 101. nyomtatásban megjelent műve –, A lőcsei fehér asszony, sem annak mozgóképes átirata nem tartozott a magyarság örök kedvenceinek körébe. Az irodalmi alkotást alighanem a véle egy évben megjelent másik Jókai-mű, Az arany ember feledtette, Maár Gyula televíziós filmjét Zsurzs Éva hatásos történelmi sorozatai, A fekete város, a Beszterce ostroma, az Abigél… És, talán a kor sem segítette a befogadót, hogy annak lássa ezt a produkciót, aminek rendezője szánta: a cselszövés és az árulás minden időben érvényes és tanulságos szomorúhistóriájának.

Törőcsik Mari bámulatra méltó „közreműködésével” Maár Gyula filmjei a lét buktatóira figyelmeztették a nézőt

Maár Gyulának, aki viszonylag későn lett filmrendező, az volt az életelve, melyet utolsó éveiben elég sűrűn hangoztatott, hogy a világnak „nem politikailag, hanem filozófiailag” kell ellentmondani, s hogy a művek lényege mindig a sorok között keresendő. Mozgóképes alkotásoknál: a képsorok között… Hatalmas szerencséjére a közvetlen közelében élt az a művész- és eszmetárs, akivel e hitvallását – mondhatni – játszi könnyedséggel meg is tudta valósítani. Törőcsik Mari bámulatra méltó közreműködésével a 70-es, a 80-as, de még a 90-es években, sőt: az új évezredben is olyan mozgóképes kamaradarabokkal állt elő Maár Gyula (Déryné, hol van?, Teketória, Hoppá, Töredék…), amelyek finom humorral, hatalmas műveltséggel és kíméletes mélabúval vezetgették a nézőt a képsorok között, hogy a lét buktatóit felismerje. A sorsszerűeket emberül viselje, a kikerülhetőknek elejét vegye…

A sok minden mással elkábított néző meg, vagy észrevette a rendező szándékát, vagy nem. A szárnyaló tehetség és a sárba húzó hétköznapi valóság tusáját „kibeszélő” Déryné, hol van? című filmet, miután az európai filmművészet fellegvárában, Cannes-ban lelkesen ünnepelték, idehaza is sztárolni kezdték. Az öregedés tragikomédiáját megjelenítő Teketóriát a legtöbben ki nem állhatták. A rendszerváltás ellentmondásait világgá kürtölő Hoppá állítólag elveszett; a hatalom és emberség kettősét (is) elemző Töredéket, Maár Gyula utolsó rendezését vaskos hallgatásba bugyolálták.

A lőcsei fehér asszony című televíziós produkció (kép)sorok közé bújtatott mondandóját – hogy az árulásnak rettenetes ára van, a cselszövésre épített élet előbb-utóbb összeomlik – észre sem igen vettük. No, persze, odafönt is gondoskodtak róla, hogy így legyen: nem volt országos esemény A lőcsei fehér asszony bemutatója, a televíziós filmet később is ritkán futtatták. Ha mégis, lehetőleg olyan műsorkörnyezetben, hogy a „fogyatékosságaira” ügyeljen a tisztelt publikum. A tömegjelenetek hiányára, az eredeti irodalmi műtől való „elbitangolásaira”, befejezetlenségére…

Szégyen, de való: e sorok írója is mostanában ébredt rá, valójában mit is akart a rendező a kádári konszolidáció kiteljesedésének éveiben a nevezetes fehér asszony históriájával közreadni. Most, hogy Maár Gyula műveit sorra-rendre előveszi az M3 (az Ugye, kicsit ismerős című művét szeptember 5-én és 6-án 6.40-kor kezdi sugározni, a Micsoda útjaimat szeptember 6-án 12.40-kor), meg, hogy az 1976-os tévéfilm történetét Jókai Mór 1885-ben megjelent regényével összevetettem… Legnagyobb meglepetésemre a nagy írót, Jókai Mórt is efféle felismerések vezérelhették, amikor a számára szokatlan témával komolyan kezdett foglalkozni. Különben aligha írta volna le ezeket a mondatokat: „Az eszmék átalakultak, a korszellem, az új ivadék fogalmai megváltoztak… A mi valamikor bűn volt, az most erény; a mi szégyen volt, az most dicsőség… Az újkor vezérszellemei nem kérnek mentséget a jelenkortól, sem bocsánatot a múlttól”.

Jókait a kétlelkű nő (ki 1710-ben „elárulta nemzetét”, majd 1715-ben „mint önfeláldozó vértanúja a magyar szabadság ügyének, tűnik el a láthatáron”), úgyszólván utolsó órájáig fogva tartotta. 1904-ben ugyanis, mielőtt a halálos kór végleg leteperte, színművet akart írni A lőcsei fehér asszony fordulatos történetéből. Az író hősnőjének ellentmondásos cselekedeteit ereje teljében levő literátorként is, aggastyánként is anyai szenvedélyével magyarázta. Azért árulta el Lőcse városát – amelynek „fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek, II. Rákóczi Ferencnek az ágyúöntő műhelye” –, mert „közreműködéséért” néki ezer aranyat, kisfiának, Korponay Gábornak pedig szép birtokot, címet, rangot ígértek. Miután azonban a százszorszépnek becézett asszony ráébredt, hogy a császáriaknak eszük ágában sincs a megállapodást maradéktalanul teljesíteni, a fejedelem azon híveit is szolgálni próbálta, köztük megcsalt férjét, valamint az édesapját, akik a szatmári béke megkötése után új felkelést igyekeztek szítani. S ezenközben a Habsburg házhoz sírig hű császári tábornaggyal, Pálffy Jánossal is egyezkedni igyekezett… Csakhogy ekkor már egyik oldalon sem bíztak benne. Börtönbe zárták, és kegyetlen kínvallatás után halálra ítélték. Egyetlen nemes cselekedetét, hogy fogva tartóinak az új felkelést szervező magyar urak névsorát az élete árán sem szolgáltatta ki, Jókai azzal indokolta, hogy a boldogtalan asszony tömlöcében gyermekének haláláról értesült; nem volt kiért élnie.

Maár Gyula azonban, ki tévéfilmjének a forgatókönyvét is maga írta, száműzte hősnője jellemrajzából az anyai érzelmeket. Az ő fehér asszonyának csak a szerzési s az érvényesülési vágy a fontos, azokért fondorkodik, alakoskodik, közvetlen környezetét is megtévesztve, szeretteit is elárulva. Mint a rendező kor- és pályatársai közül többen is, végestelen-végig.

Lőcse városa s II. Rákóczi Ferenc szabadságharca díszlet, kellék, mindahány e tévéfilmben. Maár Gyula az 1970-es években a besúgók, árulók és átigazodók regimentjét intette A lőcsei fehér asszony merészen „korszerűsített” históriájával. Negyven év múltán is érdemes figyelni rá.

2015. szeptember 1.

vissza >>