Egy ledér nőszemély utóélete

Háromszáz éve, 1715 szeptember 25-én Győrben fejezték le Jókai Mór 130 éve, 1885-ben megjelent regénye, A lőcsei fehér asszony jóvoltából máig emlegetett asszonyt, Korponayné Géczy Juliannát. E kerek évfordulóknak köszönhetően, vagy azoktól függetlenül napjainkban is egyre gyakrabban hivatkoznak – hivatkozunk – e kétlelkűnek nevezett asszonyra. Maár Gyula tévéfilmjét augusztus 20-án ünnepi műsorként futtatták a köztelevízióban. A mintegy másfél órás adaptáció 2010-es újrajátszása alkalmával a Magyar Nemzet színes mellékletében az egykor volt „ledér nőszemély” eredeti történetét ismertettem olvasóimmal. A filmet internetes televíziós jegyzetemben elemzem

Az első és egyetlen nőalak a magyar történelemben, aki nemzetáruló volt – írta Jókai Mór a lőcsei fehér asszonyról, akit Maár Gyula tévéfilmjében Törőcsik Mari személyesít meg

Győrben nemcsak a múzeumoknak van éjszakája, hanem a levéltárnak is. Az idén a bűn és bűnhődés volt az esemény főszereplője. A bécsi bűnügyi múzeum, valamint a győri levéltár dokumentumait felvonultató kiállítás mutatta be a látogatóknak, hogy mi mindenért zárták tömlöcbe a régi idők polgárait. (A káromkodásért – ha dühében azt hajtogatta valaki: Adta, teremtette! – hat havi szabadságvesztés járt.) Az épület tán leghíresebb foglyának, a Jókai Mór jóvoltából lőcsei fehér asszonyként elhíresült Géczy Juliannának a peréről a történész Barna Attila tartott előadást. Ezt követően az érdeklődők megtekinthették azokat az alagsori helyiségeket, ahol a szerencsétlen nőt vallatták, és ahonnan végignézhette, miként ácsolják a vérpadot, ahol a fejét veszik.

Több esemény és évforduló is indokolja, hogy miért éppen ez az asszony lett 2010-ben a győri levéltári rendezvény lidérces hőse. Háromszáz éve (Jókai szerint: 1710. február 13-án) játszotta át a császári csapatok által hiába ostromlott Lőcse városát az ellenség kezére. Százhuszonöt éve jelent meg A lőcsei fehér asszony című Jókai-regény. És egy esztendővel ezelőtt kezdték el mondogatni a felvidéki Osgyán község lakói – plébánosuk, Peter Madúch feltételezése alapján – hogy templomuk kriptájában, dísztelen koporsóban nyugszik az 1715. szeptemberében, Győrben lefejezett Korponay Jánosné, Géczy Julianna. A XXI. század emberét, aki rezzenéstelen arccal és közömbös lélekkel megy el a legfontosabb nemzeti évfordulók és a legváratlanabb tudományos felfedezések mellett, az osgyániak sejtése izgalomba hozta, sőt a magyarországi médiát is hatalmába kerítette. Aligha a véletlen műve, hogy Maár Gyula 1976-os filmjét, amelyben a hasadt lelkű lőcsei fehér asszonyt Törőcsik Mari alakította, éppen akkor vetítették a televízióban, amikor a szepességi antropológusok azt vizsgálták, hogy a Mercurius Veridicusban, II. Rákóczi Ferenc lapjában „ledér nőszemélyként” kiszerkesztett asszony földi maradványai vannak-e az osgyáni templom padlata alatt.

A történelmi dokumentumok alapos ismerői, persze, mindig is tudták, amit az antropológusok röviddel ezelőtt tártak a világ elé: semmi nem igazolja, hogy a lőcsei fehér asszony nyugszik az osgyáni kriptában. Miután a győri piactéren – a mai Széchenyi téren – 1715. szeptember 25-én, délelőtt tizenegy órakor, a „látványosság” hírére összesereglett tömeg szeme láttára a hóhér a harmincegynehány éves asszony fejét bárdjával leütötte, Géczy Juliannát a győri székesegyházzal szembeni vártemetőben helyezték örök nyugalomra. De mással is tisztában vannak a levéltári kutatók a boldogtalan Korponayné ügyét illetően. Tudják például, hogy miért tartott oly sokáig a pere. (Bíráinak gondot okozott, hogy – nemes asszony esetében – a kínvallatásnak milyen formáit alkalmazhatják. A dilemmát – császári utasításra – maga a kancellár oldotta fel, mondván, ha nincs is olyan paragrafus, amely megkínzását megengedi, a joggyakorlat olyanról sem tud, amely a tortúrát megtiltaná. A legfelső körök által elrendelt kihallgatás tehát bizonyos engedmények közbeiktatásával folyt: a tüzes vassal való vallatástól eltekintettek a lőcsei fehér asszony pribékjei. A megcsigáztatást azonban ő sem kerülhette el. E „kegyben” egyébként is azok részesültek, akiknek a halálra ítélése – elvben – már a tortúra megkezdése előtt eldőlt. A karjainál csigaszerkezet által felfüggesztett asszony azonban, akármennyi követ kötöztek is a lábaira, csigázás közben sem vallott mást, mint korábban.)

A történészek a lőcsei fehér asszony jellemképletével, tetteinek mozgatórugóival voltaképpen nem sokat foglalkoztak. Az a kor, amelyben e nőszemély oly kétes hírnevet szerzett magának, a nála ezerszer fontosabb történelmi figurák körül is tömérdek kérdőjelet hagyott. Károlyi Sándorról például, aki a szatmári békét a fejedelem tudta és jóváhagyása nélkül hozta tető alá, még ma sem bizonyította be egyértelműen senki sem, hogy nemes lelkű főúr volt-e, vagy rút hazaáruló. A fejedelemnél hét évvel idősebb, és a rodostói rabot nyolc évvel túlélő Károlyi voltaképpen ugyanazt vitte végbe nagyban, amit a lőcsei fehér asszony kicsiben: hol a császár híveivel tartott, hol az élet-halál harcot vívó kurucokkal, valójában azonban mindvégig a saját családi érdekeit tartotta szem előtt. Ám, mivel az ő feje a helyén maradt, nem úgy, mint szegény Géczy Juliannáé, a Habsburg-birodalom legmagasabb katonai rangjával kitüntetve, grófi méltóságba emelve, ha nem is az erősen remélt Rákóczi-vagyonnal, de jelentős birtokadományokkal gyarapodva, az árulás árnyékában is ki tudta építeni magának az üldözött kurucok jótevőjének nimbuszát. Pesten, Nagykárolyban, Miskolcon, Kaplonyban, Erdődön emelt templomai, rendházai, zárdái, iskolái és kórházai évszázadokon át dicsfényben tartották a nevét és az emlékét. Az esküszegő főparancsnokot meg, aki a II. Rákóczi Ferenc által képviselt, európai nagyságrendű, nemzeti állam felépítését szolgáló politikát időtlen időkre „elnapolta” a szatmári béke által – így tartósítva a Habsburg-dinasztia és a magyar rendiség országló létjogosultságát –, a nagyvilág, de a nemzet is szinte teljesen feledte.

2015. szepetember 4.

vissza >>