A ’61-es show meg a jelen

A kellően felsrófolt várakozást ugyancsak „alulmúlja” a hazai mozikban már látható, s bizonyára az otthonunkban, a képernyőnkön is hamarosan megjelenő angol film, Az Eichmann show. Ennek ellenére minden kedves olvasómat arra bíztatnám, ha csak teheti, hibái ellenére is ismerkedjen meg e filmmel. Nem csak a XX. század, de a mai világ elembertelenedésének a mechanizmusát is tanulmányozhatják általa.

Az 1961 április 11 és december 15. között Jeruzsálemben folytatott perből talán nem is lett volna világszenzáció, ha egy elszánt tv-producer és egy leleményes dokumentumfilm-rendező nem gondoskodott volna róla, hogy a bírósági eljárásról naponta értesüljenek az emberek

A Paul Andrew Williams által rendezett, 90 perces játékfilmnek csaknem a felét azok a dokumentumfilm-részletek töltik ki, amelyek az 1961-ben mindössze 35 esztendős Milton Fruchtman megszállottsága és az 52 éves Leo Hurwitz szakmai elszántsága nélkül aligha készültek volna el. Fruchtman, a televíziós vállalkozás producere – aki előzőleg számos dokumentumfilm, valamint egy szuperprodukció, a Rita Hayworth féle Salome forgatásánál volt jelen –, gondoskodott róla, hogy az izraeli hírszerző titkosszolgálat, a Moszad által Argentínából elrabolt Adolf Eichmann perét napról napra rögzítsék, majd a felvételek Hurwitz által szerkesztett változatát minden este 37 országba eljuttassák. A BBC közreműködésével az auschwitz-birkenaui haláltábor felszabadításának 70. évfordulójára emlékeztető film voltaképpen e két fontos embernek a munkáját idézi meg. (Milton Fruchtman megszemélyesítője napjaink tán legnépszerűbb angol színésze, Martin Freeman, akivel a legeslegújabb Scherlock-sorozat Watsonjaként szinte hetente találkozhatunk. Hurwitz figuráját Anthony LaPaglia prezentálja, akit viszont mostanában az RTL II. műsorán, a Nyomtalanul című sorozatban láthatunk. Szeptember 9-én, 10-én reggel 8 órakor, 11-én, 12-én, 17-én este 10-kor.)

A viszontagságos kezdetektől a nagy pillanatig követhetjük a Jeruzsálembe akkreditált televíziósok tevékenységét. (Miként a per közvetlen szem- és fültanúi, a rejtett kamerákkal, szinte láthatatlanul dolgozó forgatócsoport is nagy pillanatként élte meg, amikor a vádlott elismerte a felelősségét az európai zsidóság deportálásának a megszervezésében.) „Tanúi” lehetünk, amint a helyszíni közvetítést ellenző „kulcsembereket” – a bírákat! – sikerül meggyőzni: a televízió által biztosított nyilvánosság örök időkre igazolhatja a tárgyalás tárgyilagosságát… De annak is, amint a televíziós nagyfőnökök úrrá lesznek a saját előítéleteiken meg a félelmeiken, ifjú munkatársaik pedig a tájékozatlanságukon. Sőt azt is „közvetlen közelről” szemlélhetjük, ahogyan a producer és a rendező – heves viták közepette – próbál egyezségre jutni a leghatásosabbnak vélt munkamódszerek tekintetében…

A producernek ugyanis, mint mindenütt a világban, 1961-ben, Jeruzsálemben is a „show” nézettsége volt a legfontosabb. A rendezőt meg, aki a spanyol polgárháborúban is forgatott, és az Egyesült Államokban a II. világháború után egyre „izmosodó” rasszizmust is filmre vette, gutaütés kerülgette, ha az elszalasztott, hatásos jeleneteket kérték számon tőle. Miként az igazi, a filmbéli Hurwitz számára is egyedül a vádlott volt figyelemre méltó; végre kétségek nélkül szerette volna tudni, hogy aztán bizonyosságát emberek millióinak adhassa tovább: a Gonosz ül-e a tárgyalóteremben felállított, golyóálló üvegkalitkában Adolf Eichmann név alatt, vagy az átlagos képességű kisember, a szorgalmas bürokrata, akiből zaklatott korának megannyi kényszere, politikai szólamok agitatív zamata s történelmi véletlenek sorozata gyúrt tömeggyilkost.

A színes játékfilmes jeleneteket, amelyeknek egynémelyikében a Vaidotás Martinaitis által „hitelesített” Eichmann is feltűnik, előbb-utóbb unni kezdi az ember. (E sorok írója inkább előbb, mint utóbb.) Miért is érdekelnék a nézőket a televíziósok körülményesen megjelenített „gyötrelmei”, miközben az 54 évvel ezelőtti per lényeges fordulatait rég feledték (ha egyáltalán ismerték őket), közreműködőiről úgyszólván semmit nem tudnak? A főügyészről sem, a bírákról sem, a vádlott által személyesen kiválasztott védőről sem…

(A Vége felirat után – magánszorgalommal – egy-kettőre kideríthető, hogy a pert vezető Gideon Hausner, Izrael állam főügyésze elsőként írta meg a hosszadalmas jogi procedúra történetét, a saját szerepét – természetesen – kellőképpen részletezve. Ítélet Jeruzsálemben című könyve 1984-ben jelent meg magyarul az Európa Kiadónál. A bíróság elnökének, az 1912-es születésű Moshe Landaunak az édesanyja Kismartonban látta meg a napvilágot. A háromtagú bíróság egyik tagja, Benjamin Halevi az Eichmann megbízottjával, Kurt Becherrel folytatott eredményes tárgyalásoknak, valamint a hat és fél millió pengős váltságdíjnak köszönhetően zsidó családok és vallási vezetők sokaságát megmentő, majd 1953-ban, Izraelben e tettéért náci kollaboránsnak minősített Kasztner Rudolf ügyében hozott elmarasztaló ítéletet, mondván: Kasztner „eladta a lelkét az ördögnek”. Igaz, végzését 1958-ban hatályon kívül helyezték, de ez már a megrágalmazott emberen nem segíthetett, a „náci kollaboránsnak” szánt gyilkos lövedék Kasztner Rudolf halálát okozta. Az élete nagyobb részét Magyarországon leélő emberről több film is készült, érdemes volna elővenni őket. Radó Gyulának A Kasztner-vonat című, 2006-os sorozatáért nem is kéne messzire menni…)

Miközben Az Eichmann show történéseit követi, egyre izgatottabban várja az ember a játékfilmes elemek közé beillesztett, eredeti fekete-fehér felvételeket, amelyek a vádlottat is, környezetét is közvetlen közelről mutatják. Az olykor a kezét tördelő, kényszeresen fintorgó, máskor szenvtelennek mutatkozó vádlottat, aki az ellene megfogalmazott, 15 vádpontot tolmácskészülék nélkül hallgatja végig. Ezek a képsorok többet árulnak el az 1906-os születésű Eichmannról, mint több tucatnyi televíziós disputa, és sokmázsányi írásos dokumentum. Az elégedett mosolyát elrejteni képtelen őr ábrázata, amikor a vétkeit szünet nélkül tagadó vádlottat – saját korábbi írásának a felolvastatásával – áttételesen bár, tetteinek beismerésére szorítják, szavak nélkül is többet mond e per horderejéről, mint ha remekül megírt és megrendezett játékfilmes jelenetek tucatját sorakoztatnák elénk. (Az Eichmann show című filmmel némiképpen rokonítható Ítélet Nürnbergben című amerikai produkció, melyet a Jeruzsálemben zajló Eichmann perrel egy évben, 1961-ben forgattak, alighanem annak köszönhette általános sikerét, hogy megmaradt az eredetileg kiválasztott műfajnál, a történelmi dráma eszközeinél, amelyeket semmi mással nem váltogatott.)

Sajnálkozom, alkalmanként bosszankodom is, amikor az Eichmann show nézőjeként a filmes dokumentumok világából vissza kell térnem a játékfilmes közegbe s a közhelyesség dramaturgiájával felépített párbeszédeket hallgatom, és e „leckét” ügyesen felmondó szereplőket látom. Jó magaviseletű befogadóként, persze, ezt is legyűröm, noha figyelmemet a legszívesebben arra összpontosítanám, miként próbál a felelősségre vonás elől kitérni az, aki hatmillió ember megsemmisítésének az „általános logisztikai menedzsere” volt.

Paul Andrew Williams filmje aligha készülhetett volna el, ha 2011-ben, a per ötvenedik évfordulóján nem teszik kutathatóvá az Eichmann ügy levéltári anyagát. Érdekes módon a „titoktalanítási eljárás” után sem lett sehol sem nagy téma az 1961-es „jeruzsálemi show”. Pár, inkább csak a történelemtudomány berkeiben érdekesnek és fontosnak tartott tanulmány, a korábbi Eichmann kép árnyalása… Mit tartott Eichmann Hitlerről („jó agitátor, de nem államférfi”), mit önmagáról („a sok befogott igásló egyike”)…, jóformán ennyi következett utána.

Az angolok Eichmann show-jának az a legfőbb érdeme, hogy a közérdeklődés fókuszába tudja állítani azt a kort, amelyik a nagyravágyó, sorozatos kudarcélményei által megnyomorított kisemberből viszonylag rövid idő alatt tömeggyilkost tudott kreálni. Jó lecke ez, napjainkban is. Ha ehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy ennek a dokumentumfilm-részletekkel építkező játékfilmnek a „cizellálása” érdekében esetleg többen is keresni kezdik azokat az eredeti, Hurwitz által „szignált” felvételeket, amelyek a 2015-ös produkcióból kimaradtak (és ezt bárki megteheti, az interneten az Eichmann perről készült mozgóképfolyam számos epizódja magyar felirattal, kísérőszöveggel is elérhető), azt kell mondanom, kész szerencse, hogy a BBC szorgalmazására az 1961-ben Izraelben forgató televíziósokat képbe hozták. Ha irántuk nem is igazán sikerült az érdeklődést felkelteni, a munkájuk iránt annál inkább. Talán mindnyájunk hasznára.

2015. szeptember. 8.

vissza >>