Bronzalak, gipszfigurák, ólomkatonák

Mifelénk még a szoborállítás is vad politikai hajcihők kíséretében zajlik; a magyar politikusként életében is, holtában is nemzetközi elismertséggel övezett Andrássy Gyula azonban viszonylag könnyen túljutott rajta. Emlékének megörökítésével, nyomban a halála után, maga a kormány foglalkozott; csak azt nem tudták eldönteni, milyen szobrot állítsanak neki. A nemzeti történelmi szobrászat tán legnagyobb tehetsége, Zala György azonban minden kétséget eloszlatott, olyan pályázatot nyújtott be, amely egyértelművé tette, hogy az önálló, modern magyar államszervezet megteremtésében jelentős eredményeket elérő államférfi az életnagyságúnál háromszor nagyobb lovas szobrot érdemel. Zala 1906-ban felavatott, grandiózus alkotását, noha a II. világháborút szinte sértetlenül vészelte át, 1950-ben lebontották, feldarabolták, beolvasztották. Hatvanhárom évvel később két fiatal szobrászt bíztak meg az újraalkotásával. Az ő munkájukat bemutató, Szobor születik című dokumentumfilmet szeptember 17-én, éjfél után tűzi műsorára a Duna Televízió.

Polgár Botond és Engler András éveken át azon dolgozott, méghozzá hitelben, hogy a neobarokk emlékműszobrászat legjelentősebb műveként számon tartott lovas szobor szinte eredeti formájában állhasson az Országház déli homlokzata előtt

A köztelevízióinkban évek óta sikerrel futó Szerelmes földrajz című sorozat két „gazdája”, Hollós László szerkesztő-riporter és Dala István rendező-operatőr 2013-ban kezdte el kamerájával követni a két merész szobrász, Polgár Botond és Engler András tevékenységét. Már az első – amúgy, látványnak is megkapó – jelenetek alapján is nyilvánvaló, hogy az Andrássy Gyula lovas szobrának rekonstrukciójára kiírt pályázat nyertesei csakugyan azt hitték, a Zala György által megalkotott és brutálisan elpusztított eredeti mű újraalkotására vállalkoztak. Ugyanakkor, kezdettől fogva tisztában lehettek azzal is, hogy e gigászi kihívásnak megfelelni korántsem kockázatmentes vállalkozás. Az őket munka közben meglátogató képzőművészeti szakíró, a Budapest Galéria főigazgatója, az eredeti képesítése szerint formatervező Zsigmond Attila „nyílt sisakos” harcmodorban meg is kérdezte tőlük: Tudnak-e Zalák lenni?

A többi fontos látogató, Melocco Miklós, Kő Pál, Farkas Ádám…, már óvatosabban, alkalmanként tárgyszerűbben is fogalmazott. A leginkább az Antall József sírjára emelt emlékmű szobrászaként elhíresült Melocco mester szinte motorikusan azt ismételgette: még nem jó a munkájuk, hiszen még dolgoznak rajta. Ha jó lenne, már kész volna, és nem foglalkoznának vele. Melocco szerint ugyanis csak a kész műről mondható, hogy hibátlan, szerinte ugyanis a művész akkor fejezi be a munkáját, ha azt tökéletesnek tartja. (A néző persze, Melocco Miklós szavaihoz utólag is hozzáfűzheti a maga szakszerűtlennek voltaképpen nem is minősíthető véleményét: az alkotó ember, képzőművész, zeneszerző, író… akkor is kénytelen befejezni a munkáját, ha a határidő szorongatja, noha a mű még nem tökéletes…)

A műterem-látogatásra Meloccóval egyszerre érkező kolléga „liliputi emberkeként” nyilatkozott a hat és fél méteres Góliátról. Az egyetemi tanár Farkas Ádám viszont az újramintázott Andrássy-szobor kifejező erejére fókuszált. Arra az energiára, amely az Andrássy korabeli, vagy, ahogyan Farkas Ádám emlegette: a reformkor utáni Magyarországot mozgásba hozta, s a magasba lendítette. A szokványos léptékűnek semmiképpen nem nevezhető feladatot lelkesen vállaló és tiszteletre méltó művészi alázattal teljesítő két művészt pedig azért is dicsérte, hogy még véletlenül sem tértek ki a minden szobrász számára komoly kihívást jelentő feladat, a paripa testének megformázása elől. Pedig megtehették volna, mint pályatársaik közül többen is, hogy díszes (gipsz, illetőleg bronz)takaróval borítják az angol telivérről mintázott állat idomait…

Polgár Botond (akinek a szintén megsemmisült Déryné-szobor rekonstrukciója is köszönhető) és a ló-mintázás mai magyar nagymestereként számon tartott Engler András – Dala István kameráinak tanúsága szerint – nem sokat időzött a dicséreteknél. (Az aggályos észrevételeknél valamivel többet.) Szinte a köznapi valóságból is kipottyanva, megszállottan dolgoztak. Lendületüket – a Bronzba öntött történelem alcímet viselő 55 perc ezt mutatja! – legfeljebb időnkénti elfáradásuk lohasztotta, meg a kétely: csakugyan tudnak Zalák lenni? Az öntési munkálatoknál Meszlényi-Molnár János személyében hozzájuk hasonló alkotótársra találtak. Hogy Andrássy Gyula újraalkotott lovas szobra ez év május 5-én a helyére kerülhetett, hármójuk összehangolt tevékenységének köszönhető.

Meglehet, többen is kárhoztatják majd azt a pillanatot, amelyben Andrássy Gyula lovas szobrának a rekonstrukciója elhatároztatott, meg azt, amelyikben e nagy feladatnak a mozgóképes megörökítéséről döntöttek. Kis hazánkban ez így szokás. E sorok szerzője – bár fogalma sincs róla, hogy mindezért, név szerint kiket illet elismerés – mindkettőért köszönetet szeretne mondani. Mindenek előtt Zala György alkotásának a helyreállításáért, mely „akcióval” legalább részben kárpótolták a nemzetet tragikus méretű s mennyiségű történelmi veszteségeiért. Másodjára azért, hogy a szobor újraalkotásáról film készülhetett.

Ez a film ugyanis – a belőle megismert, művészi kvalitásaik, szakmai elhivatottságuk és erkölcsi alapállásuk tekintetében is tiszteletre érdemes „közreműködőkkel”, de a gyalázatos sunyisággal megsemmisített műalkotás történetével is – a legjobbkor érkezett. Amikor a világ számos pontján a magyarok újabb és újabb botlásait sorolják, antihumánus intézkedéseiket elemzik, a Szobor születik című produkció az értékeinket mutatja fel, méghozzá a múltbéli s jelenkori tartópillérekkel együtt. E film nézői – sok más mellett – arról is tudnak filozofálni a Vége felirat után, hogy egykor olyan politikust is adhatott e táj Európának, aki a kontinens népeinek érdekeit együttesen próbálta érvényesíteni; akinek a tiszteletére övéi nemzetközi elismerésre méltó emlékművet állítottak, kései utódai pedig az elpusztított emlékmű rekonstruálását súlyos gondokkal terhelt időben is feladatuknak tekintették. Méghozzá a legkiválóbb művészek és mesterek közreműködésével, akiknek egyébként – akarva, vagy akaratlanul –, ahhoz is volt bátorságuk, hogy a hiteles rekonstrukció létrehozása közben a saját életérzéseiket is a felszínre hozzák, majd csöndes jelzés gyanánt meg is mutassák.

Dala István és Hollós László filmje láttán az az érzése az embernek, hogy a Zala Györgyével szinte minden ponton egyező, Polgár Botond féle Andrássy Gyula borúsabban szemléli a világot, mint az 1906-ban fölállított bronzalak. Tízméternyi magasságból, persze, ez már nemigen tűnik fel senkinek. De, amikor még a kamera közvetítésével, az otthonosság légkörét mindenképpen megteremtő képernyőn, téte-á-téte próbáljuk megfejteni a „szép akasztottból” lett miniszterelnök és birodalmi külügyminiszter tekintetét, azt az aggodalmat véljük felfedezni benne, amelyről Zala Györgynek talán még sejtései sem lehettek. Bennünket viszont, XXI. századi gipszfigurákat és ólomkatonákat egyre gyakrabban kerít hatalmába.

2015. szeptember 15.

vissza >>