Csók István Magyar Örökség díja

Kis göcsörtös barackfa

Szeptember 19-én, szombaton délelőtt 11 órakor a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében – ez évben harmadik alkalommal – adják át a polgárok javaslatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: Balogh Kálmán és Lukács Miklós cimbalomművész, Buda Ferenc költő, Daczó Árpád Lukács ferences rendi szerzetes, É. Kovács László néprajzkutató és múzeum-alapító, Páskándi Géza író, valamint a 150 éve született festőművész, Csók István.

Csók Istvánnak nem csak a mindennapjaiba, a művészetébe is új korszakot hozott kislányának megszületése. Az 1910 és 1925 között festett Züzü képeknek nem „csak” a modellje lett a művész gyermeke, de a mondanivalója is: az oly’ igen óhajtott aranykor eljövetelének reménységét jelzi ez a sorozat

Kilencvenedik születésnapján Bernáth Aurél az ország virágzó fájaként köszöntötte Csók Istvánt. „Egy kis göcsörtös barackfa, mely bár alacsony, de virágzásában egy egész domboldalt képes egyedül beragyogni” – 1955-ben e szavakkal ünnepelte művésztársát, a nagybányai művésztelepen gyűjtött tapasztalatait főiskolai tanárként tanítványainak készségesen továbbadó mestert a poszt-nagybányaiak vezéregyénisége.

Negyvenöt évvel korábban Lyka Károly folyóiratában, a Művészetben a világot százszorszép színfoltokból fel- és újraépítő Csók István pályáját elemezték. Annak a szülőföldjére visszatérő festőnek a vitathatatlan értékeit sorolták, aki „új művészi szépséget ismert fel… s megkereste hozzá kifejezésének eszközeit”. Azt viszont már napjainkban részletezik (Révész Emese kiváltképpen hatásosan), hogy mi mindent jelentett Csók Istvánnak a gyermeke, a családja, az otthona, a szülőföldje. No, persze, e szép „leltár” összeállításába – a túlsó partról – maga a művész is besegített. Főként az emlékirataiból átvett idézetekkel, amelyek megragadóan hozzák képbe Csók István életének sorsdöntő fordulatait. Gyermekének megérkezését is („1909 karácsonyán, Párizsban az utolsón, egyedül ültem műtermemben. Egy szerény fácska… halovány világgal derengett magányos vacsorámra… Még csak feleségem sincs mellettem… és én? Soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem voltam ilyen boldog! Három napja még, csak szorítottam szívemhez kicsi lányomat a pólyában.”) Hosszú párizsi tartózkodása után született döntését is, a végleges hazatérésről. („Vissza a Duna mellé, ahol nincs ugyan Paris, de magyarok laknak, ahol marják egymást, ahol sokszor, legtöbbször nincs becsülete a való érdemnek –, de az én vérem, az én népem!”)

Hogy kislányának világra jötte bírta-e rá Csók Istvánt a hazatérésre, vagy más is irányíthatta lépteit, kockázatos volna ma már biztonsággal megállapítani. Az viszont írásos dokumentumok nélkül is nyilvánvaló, hogy a Párizsban Juliette-ként anyakönyvezett, idehaza azonban élete végéig Züzünek becézett gyermek, meg az itthoni táj, az otthonra találás élménye is „átrendezte” a családfő festészetét. A hétköznapok derűje meg az édes otthon lett a mester legkedvesebb témája. Züzü első sétája – a babakocsi két oldalán a festő számára különösen fontos két „világrend” képviselője, az ünnepi viseletbe öltözött, sokác parasztasszony, és a felesége, divatos párizsi ruhában –, Züzü mesél, Züzü olvas, Züzü karácsonya… A XX. századi magyar festészet tán legkedveltebb gyermekportréi ezek, amelyekről még a szigorú képzőművészeti kritikusok is elismeréssel szoktak nyilatkozni. Talán, mert e portrék körül éppen olyan szép reményekre feljogosító világot véltek – és vélünk ma is – felfedezni, amilyet az utódainknak szánunk. (Az egyetlen ijesztően sötét hátterű Züzü-kép a Hiszek Magyarország feltámadásában címet kapta, a népviseletbe öltözött leányka mögött gomolygó felhők azt a fenyegetést sejtetik, amit Züzü kor- és nemzettársai számára a trianoni békediktátum jelentett.)

A Züzü-sorozat kapcsán többen is utaltak rá, s utalnak mostanában is, hogy amikor Csók István egyetlen gyermekét modellként maga elé ültette, Európa jobbik része „a gyermek évszázadát” várta, remélte. Olvasmányaival is: Ellen Key népszerű könyvének hatására sokan, mint az elvesztett édenkert utolsó hírnökeire s képviselőire, úgy tekintettek a gyermekekre. Csók István, mint közvetlen környezetének, szülőföldjének – kerteknek, hófödte s napsütötte háztetőknek, vízpartoknak… – tényleges birtokosára is.

Amikor a II. világháborún és annak számos rút kalandján átvergődve, megbizonyosodott róla, hogy az éden elveszett (vagy bizonytalan ideig tartó leltározás miatt zárva van), felhagyott a festészettel. Életműve azonban, ha nagy ritkán – mondjuk: születésének százötvenedik évfordulóján, vagy a néki adományozott Magyar Örökség díj átadásakor – a közérdeklődés fókuszába kerül, ráébresztheti az embereket, hogy az a derű s életszeretet, amely Csók István képeit beragyogja, bármikor visszahozható. Hiszen mindez nem a világnak tartozéka, de lakóinak esélye s tulajdona. Főleg a kiskorúaké.

2015. szeptember 18.

vissza >>