BIDF – másodszor

A nagyvilágban – az Egyesült Államoktól Chiléig, Franciaországtól Romániáig, Finnországtól Szerbiáig – már igazán jó a híre a magyar dokumentumfilm-rendező, Sós Ágnes által kezdeményezett, budapesti nemzetközi dokumentumfesztiválnak, a BIDF-nek, amelyet az idén másodízben, szeptember 23. és 27. között a világ egyik legszebb filmszínházában, az Urániában rendeznek meg. Idehaza még többen is idegenkednek tőle. Talán, mert az ötlet, hogy a földgolyó legérdekesebb dokumentumfilmjei a magyar fővárosban versenyezhessenek egymással, nem az ő fejükből pattant ki?

Az idei budapesti nemzetközi dokumentumfesztivál, a BIDF helyszíne az Uránia Nemzeti Filmszínház (1088 Budapest, Rákóczi út 21.) díszterme, valamint az épületnek a fesztivál kedvéért átalakított, II. emeleti előadótermei

A számításaim szerint tizenkilenc országból – az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztriából, Chiléből, Csehországból, Dániából, Finnországból, Franciaországból, Hollandiából, Horvátországból, Lengyelországból, Mexikóból, Nagy-Britanniából, Németországból, Norvégiából, Romániából, Svédországból, Szerbiából, Szlovákiából és Szlovéniából – érkező dokumentumfilmek a négy hazai – vagy részben hazai ­– alkotással (Hörcher Gábor Drifter című mozijával, Gerő Marcell Káin gyermekei című filmjével, Varga Ágota Szülei szeme cimű rendezésével, valamint Vincze Máté Elválasztva című munkájával) négy, úgynevezett tematikus kategóriában versenyeznek: Nézz szembe a szüleiddel!, Nézz szembe az öregedéssel!, Nézz szembe az elnyomással!, Nézz szembe a rövidekkel! Az első három kategóriát aligha kell magyarázgatni, „kit anya szült, az… vagy így, vagy úgy” mind szembesül velük. A rövidfilmekkel való „szembenézés” parancsa viszont kilóg e sorból. A versenyfilmek terjedelmére vonatkozik, és, talán arra is, hogy a BIDF-re – a Budapest International Documentary Festivalra – beküldött filmeket képtelenség kategorizálni.

Mindegyik az embert mutatja. Azt, aki a társadalomtól elzárva nevelkedett (A mi falkánk), aki az álmait szeretné valóra váltani (Drifter), akinek egy lakókocsi az otthona (Örökké együtt), akinek nincs tető a feje fölött (Spartacus és Cassandra), aki 90 évesen sem mond le arról, hogy a világot megváltoztassa (Háborgó nagyik). Aki a menekültekre fókuszál, az értékeiket akarja megmutatni, hogy ne csak a híradók révén ismerhessük őket (Szerbiai útinapló)…

Az egy esztendővel ezelőtt megrendezett BIDF – amely körül óvatosan tevékenykedtek a hivatásos reklámszakemberek, és a hazai mozgóképes társulások is távolságtartással figyelték a „rendelés nélkül” is előzékenyen, mondhatni, ezüst tálcán körülkínált dokumentumfilmeket, a világ díjakkal is igazolt legjobbjait – jókora visszhangot keltett. Hónapokon át „éltünk” a BIDF-en szerzett élményeinkből idéztük hőseit, „nagy” mondásaikkal együtt. (Máskor, bezzeg, reggelre feledjük, amit este a televíziótól „tanultunk”; az álmainkat is egyre ritkábban tölti ki az élmény, amit a „doboz” plántált belénk…)

Nem volt nehéz kitalálni, hogy mivel fogta meg nézőit a 2014-es BIDF programja. Emberségével mindenek előtt. Hogy a Budapestre elhozott dokumentumfilmek szinte kivétel nélkül azt mutatták meg, milyen hatalmas a késztetése az embernek, bárhol él is a világban, a jóra. E felismerés nyomán meg azt, hogy akármilyen távol is élünk egymástól, akármilyen falakat raknak is közénk – mondjuk a kulturális és hitbéli különbségek tégláiból – milyen nagyon hasonlítunk egymásra.

Ezen a „leckén” lehetetlen egyik pillanatról a másikra általlépni, 2014-ben is megragadtunk nála, most is meg fogunk. Annak ellenére, hogy az idei BIDF-nek semmivel sem hatásosabb a hírverése, mint amilyen a korábbi rendezvényé volt, és a mozgóképesek sem igen tüsténkednek körülötte, hogy a segítségére legyenek. (Támogatói sorában csak az HBO-t meg a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságot találom, a többi televíziós társaság „rejtőzködik”…) Az a harmincvalahány versenyfilm azonban, amely Budapesten szeptember 23. és 27. között a BIDF-en megmérettetik, már csak a tartalmi ismertetők alapján is olyan „aranyfedezetként” kezelhető, amellyel a második budapesti nemzetközi dokumentumfilm fesztivál programját is érdeklődéssel várhatjuk, köszönettel fogadhatjuk.

Az pedig, amivel mostani rendezvényüket a szervezők a tavalyi BIDF-hez képest gazdagították, a nemzetközi elismertségnek örvendő Gyarmathy Lívia életműdíja, a hazai dokumentumfilm-gyártás múltját és jelenét is értékeinek megfelelően ünnepli. A rendezőnőnek a BIDF-en a világ legjobb dokumentumfilmjei közt megtekinthető művei ugyanis, A mi gólyánk, a Táncrend…, csakugyan a világ legjobbjai közé sorolhatók.

2015. szeptember 23.

vissza >>