Jobb lesz vajon a holnap?

Nyomornegyedek kis lakói, tegnapi gyerekkatonák, a jelen történéseit értetlenül vagy felháborodottan szemlélő, idős emberek voltak a főszereplői azoknak a dokumentumfilmeknek, amelyeket a Budapesten másodízben megrendezett nemzetközi dokumentumfesztiválon, a BIDF-en szeptember 23. és 27. között tekinthettünk meg. A helyszínük legtöbbször Kelet-Közép-Európa és Afrika, a kérdés, amelyet e filmek hősei, de kegyetlen sorsuk láttán a nézők is gyakran feltettek maguknak: Jobb lesz vajon a holnap?

A Háborgó nagyik című norvég produkcióból megismerhető két idős hölgy azt igyekszik tanúsítani – szerintem sikerrel – milyen hatalmas az egyén felelőssége abban, hogy világunk a pozitív változások irányában elindulhasson

A lengyel Agnieszka Zwiefka filmjének, A csend királynőjének egy Romániából elmenekülő roma család leánykája, a tízesztendős Gábor Denisa a központi alakja, aki egy lengyel nagyváros szélén levő ideiglenes tábor lakója. Nem hall, és, mert halláskárosultságának okait hosszú időn át senki nem vizsgálta, beszélni sem tud. Mint kor- és sorstársai, napjai nagyobb részét ő is guberálással tölti. (Koldulni nem tud, nem is szeret.) Amikor egy zenés-táncos DVD-t talál, és azt nyomorúságos vackán meg is nézheti, megváltozik az élete: táncolni kezd. (Többen is találgatják, vajon a zene rezgéseit érzékelve képes erre?) A ritmikus mozgás öröme – szépsége! – kimozdítja könyörtelen valóságából; a csöndből is, amelybe fogyatékossága miatt kényszerült. A hétköznapok kilátástalanságából is.

A süket roma táncos iránt, persze, jó páran érdeklődni kezdenek, kis ideig úgy tűnik, Denisának csakugyan sikerül kikecmeregnie reménytelen helyzetéből. Szakemberek vizsgálják, hallókészüléket kap. (Mint a lengyel-német koprodukcióban forgatott filmnek a BIDF-en személyesen részt vevő rendezőnője elbeszélte, a vizsgálatokat egy nyugat-európai jótékonysági szervezet finanszírozta, a hallókészüléket egy Down-kóros kisgyermek családja vásárolta Denisa számára.) Beszélni tanul, táncversenyre jelentkezik…

Aztán minden a „régi rendbe” zuhan vissza… A lengyelországi ideiglenes tábort is megpróbálják felgyújtani, mint Denisa szülőhelyét, Romániában… A helyi hatóság a telep felszámolásával igyekszik a tragédiát megelőzni, s a környék lakóit megnyugtatni. A Gábor család más vidékre költözik, a fogyatékos gyermeket, aki sem családjának, sem közösségének nem válik hasznára, visszaküldik Romániába… A hallókészülék is, a táncos korszak rekvizitumai is ott maradnak a nagy sebesen eltűntetett cigánytábor sarában…

Spartacus és Cassandra szintén Romániában született, amikor a lakóhelyük porig égett, akkor kerültek Párizsba. Szüleikre ideig-óráig sem számíthatnak, közösségi támogatásra is igen ritkán. A „hivatalos hatóságtól”, akármilyen uniformisban közelít is feléjük, félnek. Jó szívvel és felelősséggel csak egy cirkuszi artistanő pártfogolná őket (talán, mert a saját sanyarú gyermekségét látja viszont a két kallódó tizenévesében), ha az utcán élő szülők vissza nem tartanák őket… Jobb lesz vajon a holnap? – kérdezi egymástól a két jobb sorsra érdemes, rokonszenves kiskamasz, ám választ sehonnan nem remélhetnek. A Spartacus és Cassandra című francia dokumentumfilm (rendezője: Ioanis Nuguel) a kilátástalanság hiteles történetét a szülőktől való elszakadás dilemmájával tetézi.

Katharina von Schroeder és Florian Schewe Felkelők voltunk című filmjének olyan dél-szudáni fiatalember a „szóvivője”, aki tíz éves, ha volt, amikor először fegyvert adtak a kezébe. Egy AK-47-es gépkarabélyt, egy gyilkoló-gépet, amelyet tartani is alig tudott. (Pár keresetlen szóval hősünk jellemzi is a fegyvert, tervezőjével Mihail Kalasnyikovval egyetemben…) Akkorra már az apját is, testvéreit is elveszítette, aki még élt a családjából, ismeretségi köréből, mind katona volt, meséli. Az anyja is.

A kamerák előtt természetesen az etiópiai kiképzőtábort is szóba hozza. Zsigeri félelmét is, amelyet a legelső bevetés alkalmával érzett. A legtöbbet és a legszívesebben azonban a fegyverével kiharcolt függetlenségről beszél, Dél-Szudánról, amelynek azonban a békés hétköznapjait korábban, bizony, ígéretesebbnek képzelte el. Kommunista köntösben imperialista élet folyik itt, mondogatja, az útjait nyomon követő kamera pedig elképesztő szegénységet és elmaradottságot rögzítő képsorokkal tanúsítja szavait. Építsd a nemzetet! Minden a hazáért történik! – zúgnak a jelszavak, és nincs ivóvíz, nincs élelem. Utak sincsenek, amelyeken a leginkább segítségre szoruló településekig eljuthatnának. Ameddig a szem ellát, csak a pusztítás nyomai láthatók. (Melyeket e film befejezése után, a 2013 decemberében kirobbant belháború csak gyarapíthatott…)

A norvég Havard Bustnes Háborgó nagyik című dokumentumfilmje civilizáltan boldogtalan vidékeken vezeti keresztül a nézőket. Az utat Seattle-ben kezdhetjük, New-Yorkban folytathatjuk. „Idegenvezetőnk” két kerekesszékkel közlekedő, idős hölgy, akik a kilencedik X felé közeledve sem mondanak le róla, hogy a világot alaposan (!) meg- és kiismerjék, majd pedig a kedvező változások irányába terelgessék. Az utóbbi időkben, közvetlen környezetük rohamos elszegényedése láttán, amikor a várost fölösleges holmik tömege borítja el, ugyanakkor egyre több ember gondja, hogy a nyugdíjából – szerényen! – megélhessen, annak próbálnak utánajárni, miért beszél szinte mindenki gazdasági növekedésről. Még inkább: mi rejtezik az oly’ igen gyakran használt fogalom mögött.

Fáradhatatlanul keresik azt az embert, akitől kielégítő, sőt megnyugtató választ kaphatnának. De a legtöbb helyről elzavarják őket (például az egyetemről is, amelynek egykor a hallgatói voltak). Vagy olcsó közhelyekkel akarják meggyőzni őket a fogalom értelméről és a mögötte levő „tartalom” jelentőségéről. (Shirley és Hinda mindeközben oly’ igen természetesen tevékenykedik a kamerák előtt, mint két Oscar-díjra érdemes színésznő. A BIDF-es filmbemutatón résztvevő norvég producer azonban minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy mindketten önmagukat „hozzák”, a Seattle-ben Háborgó nagyik néven működő környezetvédő szervezet mindenki másnál aktívabb aktivistáját. Shirley-t egyébként pár nappal ezelőtt letartóztatták, mert az alaszkai illegális olajfúrások ellen tüntetett.)

New York-i utazásuk során az Egyesült Államok pénzügyi erejét jelképező, híres-neves Wall Street-i vacsorára is begurulnak, hogy a pénzpiac nagyágyúitól is megtudakolhassák, miért kell világszerte gazdasági növekedésre törekedni, miközben már ők is sejtik, már-már meg is bizonyosodtak róla, hogy a szünet nélküli növekedés nem lehet megoldás a világ gondjaira; hogy a gazdasági növekedés az emberiség egyik fő problémája. (Mi több, menet közben a két matróna arra is ráébred, hogy a megoldást a világ gazdaságának az egyenletes szinten tartása jelentheti, arról viszont alig lehet hallani…)

Aztán, persze, a Wall Street-i nagymenők is kiseprűzik fényes körükből a két hölgyet – rejtett kamerákkal felvett képsorok mutatják, hogy milyen gorombán. De ennek az akciónak már akkora a sajtó-visszhangja, amit „ragozni” is lehet…

Kérem, bocsássa meg nekem a kedves olvasó, hogy a másodízben Budapesten megrendezett nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál gazdag programjából – háborgó nagyiként – legerőteljesebben a norvég filmesek Észak-Amerikában forgatott munkáját kedveltem meg. És rögvest mellette a szeretet, otthon és jövőkép nélkül növekvő gyermekeket „leképező” filmeket. (A fentebb tárgyalt művek mellett a fődíjas Toto és nővérei című romániai munkát is.) Aki ugyanis a létnek azokat a sötét bugyrait nem ismeri, amelyeket ezek a filmek – érzelmes vagy rideg realizmussal, édes humorral, gyilkos iróniával – bemutatnak, még önmagától is csak lemondóan kérdheti: Jobb lesz vajon a holnap?

2015. szeptember 29.

vissza >>