Vészkijárat

Ha jó irodalmi alapanyagra lel, Jean-Jacques Annaud azon nyomban felkurblizza magát, majd olyan játékfilmmel áll elő, amely láttán valamicskével jobb lesz a világ. A mozgókép-rajongóké bizonyosan. Az 1980-as években Umberto Eco regénye ihlette meg, A rózsa neve című játékfilm az óta is a mozik és a televíziók sikerdarabja. Aztán Marguerite Duras könyve került a kezébe, s A szerető című filmmel öreget, fiatalt meghódított. Amikor azonban a nemzetközi elismertségnek örvendő hegymászónak, Heinrich Harrernek lélekcserélő tibeti éveire való visszaemlékezését, a Hét év Tibetben című írását adaptálta, Annaud az előző munkáinál is többet adott: a könyvvel azonos címen bemutatott filmjével európai civilizációnktól végletesen különböző kultúrák áldásos hatását is igazolta.

Az osztrák Heinrich Harrer útleírása alapján francia rendező által forgatott amerikai film a XX. században nácizmus és kommunizmus határán csődbe jutott európai civilizáció lehetséges vészkijáratait is megmutatja

Amikor Harrer könyve, a Hét év Tibetben megjelent, minden idők legnagyobb válságát élte az emberiség, Kelettől Nyugatig. 1952-ben még szinte mindenütt ott tátongtak a II. világháború pusztításának nyomai, földön, vízen, tengerek és tudatok mélyén egyaránt. És mindenütt ott dübörögtek, dühöngtek a következményei. Milliók vártak „eligazításra”, jó szóra s követhető példákra is, és, mert parancsokon, harci szólamokon, bosszúszomjas ideológiákon kívül úgyszólván semmit nem kaptak, az olyan, lelkük és életszemléletük újraépítését szolgáló „segédeszközöket” is lelkesen fogadták, mint amilyen a neves hegymászó negyven nyelvre lefordított útleírása volt. Az 1912 és 2006 közt élt Heinrich Harrer ugyanis megindító őszinteséggel mutatta be azt az 1939-ben Grácból útnak induló, gőgös és önző figurát, akit csakis a sportban elérhető eredmény, valamint a nyomában járó siker érdekelt. Amikor azonban a Himalája nyolcezer méteres csúcsának, a Nuanga-Parbatnak a „meghódítására” vállalkozott – az írása alapján forgatott filmben Harrerként megjelenő Brad Pitt-től is hallani – legalább önmagának be kellett vallania: szokásos magabiztossága alighanem megkopott, döntéseibe hiba csúszhatott.

Ettől függetlenül, de az otthonról kapott lehangoló hírek és a hegymászó expedíció csaknem végzetes „kitérői” ellenére is a nagymellényű osztrák a régi énjét hozta. Hadifogolyként is, szökevényként is, míglen huszonegy hónapig tartó gyaloglás után Lhászába érkezett. A még független Tibet fővárosába, melynek hagyományait, még inkább a lakóit, köztük az akkor 11 esztendős – az Annaud féle filmben Jamyang Jamtsho Wangchuk által megszemélyesített – Dalai Lámát megismerve, barátai s tán önmaga számára is meglepő változásokon ment keresztül. Lehámlott róla európai gőgjének védő(?)burkolata, fölborult civilizációs csúcsteljesítményként építgetett értékrendje… Másikat kellett emelnie helyette.

Ebben már a másik ember iránti, odaadó figyelem, megértés, sőt tisztelet volt a fő helyen. A félig még gyermek 14. Dalai Láma oktatójaként és tanácsadójaként, a tanítványával folytatott párbeszédek során, türelemből, felelősségtudatból és más erkölcsi tudnivalókból vett leckét a harmincegynehány esztendős férfiú, miközben fiaként szeretett növendékét a csődhelyzetbe került európai civilizáció büszkeségeivel ismertetette meg. Építészetével, földrajzával, újabb keletű technikai találmányaival is. Autóztak, moziztak, mint két jó barát, és közben az egyéniségüket és a világképüket gyúrták-reparálták. Ki-ki a maga javára, szűkebb és tágabb környezete hasznára munkálkodott.

Az 1997-es bemutatója óta a világban sok helyütt változatlanul népszerű Hét év Tibetben, amelyet „jó” magyar szokás szerint idehaza némelyek meggyőző érvek nélkül is előszeretettel minősítenek hatásvadász produkciónak, nem a tibeti buddhizmus propagandafilmje. De gyönyörű tájképek és tömegjelenetek kíséretében megmutatja azt a lehetséges „vészkijáratot”, amelyen át a zsákutcába jutott, európai civilizáció – miként a megalkuvásból különböző náci katonai és védelmi szervezetek passzív tagjaként jegyzett Harrer is –, az emberhez egyedül méltó, értelmes lét irányába menekülhet.

A lhászaiak által Sárgafejűnek csúfolt-becézett hegymászó, miután Tibet kínai annektálása után – tanítványának erőteljes nógatására – Európába visszatért, szinte ugyanott folytatta az életét, ahol 1939-ben abbahagyta. A szinte szócska mögött ezúttal a Lhászából hazavitt „szuvenírek” keresendők: szerénysége, kedvessége, feltétlen vidámsága, a másik ember, a máshitűek iránti megértése… Jóságának vibráló energiája, reményekkel teli és félelmek nélküli szabadsága is, melynek bátorításával számos nehéz hegyi expedícióban vett részt, hogy ezen útjainak a „hozadékából” vagy negyven közhasznú dokumentumfilmet forgathasson…

A Dalai Lámával – aki 1959-ben kénytelen volt elmenekülni Tibetből, és mintegy nyolcvanezer főt számláló migráns-csoport élén Indiában kért és kapott menedéket – Harrer élete végéig ápolták a barátságot. Nem tudom, más hogy van ezzel, én, mióta a Hét év Tibetben című filmet ismerem, a Tendzin Gyaco néven is emlegetett 14. Dalai Láma országjárásai során elmondott beszédeiben a tibeti élményeit közreadó Heinrich Harrer stílusát is felfedezni vélem. Lehet, hogy tévedek? Nem tudom. Az AMC e heti filmválasztásának köszönhetően tán erről is bizonyságot szerezhetek.

2015. október 6.

vissza >>