Széchenyi István, a folytonos javulás embere

Nyolc évvel ezelőtt arról a Széchenyi Istvánról írtam a Magyar Nemzet egyik ünnepi számában, aki a földi életet – naplójegyzeteinek tanúsága szerint is – a kötelességteljesítés idejének tartotta, a nemzet felvirágoztatását, és ez által az emberiség előbbre vitelét isteni parancsként fogta fel. És arról a férfiúról, aki már a szülői házban megtanulta, hogy a pénz nem az övé, csak nála van elhelyezve, nem azzal lép Isten ítélőszéke elé, hanem az elszámolás kötelezettségével. 2015 őszén ismét időszerűnek tűnik a legnagyobb magyarról, mint a folytonos javulás példaértékű emberéről beszélni.

Széchenyi István szerint a jó ember a legnagyobb mű e világon, ő maga is a jó győzelmére törekedett, a társadalmi élet területén is

Negyvenkét órai koplalás árán jutott be a fiatal magyar gróf a trappisták kolostorába, naplójának tanúsága szerint az éhség lelkének felemelkedését nem engedte meg. „Téboly ez, vagy valóság? Soha egy cseppet sem örülni, Istent alkotásában sohasem imádni… minden érzelmet megfékezni és elfojtani… A többi embertől elzárkózva, egoista módon csupán a saját lelkünkről gondoskodni?”

La Trappe közelében betért egy kis falusi templomba, és az ottani papnak a „legmélyebb bűnbánattal és töredelemmel minden gonoszságot, rosszaságot”, amit magában tudott, a legőszintébben felfedett. „Gyónásom egy óránál tovább tartott. Nem mutattam magam jobbnak, mint amilyen vagyok! Miután nem ígérhettem, hogy egyet s mást nem hagyok abba, például a nőket…, hogy mindegyik vallást tisztelem és becsülöm, s hogy az én vallásom szokásai közt sokat csak forma szerint gyakorlok – feloldást nem adott nekem”.

Széchenyi Istvánt életében és halálában is sokan megszólták vallásossága miatt. A felvilágosodás eszméivel kacérkodó világ a XVIII. és a XIX. század fordulóján, de később is a jámborságot gyengeségnek, sőt gyávaságnak tartotta. A keresztény alázatot a természettudományokba és az ember saját önmegvalósító erejébe vetett hite váltotta fel. A kancellárhoz küldött, Széchenyi Istvánról szóló jelentésében a királyi jogügyi igazgatóság ügyvédje, Steinbach Ferenc – amúgy 1826-tól a döblingi fegyverdördülésig Széchenyi informátora – külön kiemelte, milyen furcsa „ily férfiban, hogy nagymértékben vallásos is, templomba jár, szentbeszédeket hallgat, és otthon is buzgón imádkozik.”

A századik születésnap környékén, amikor a legnagyobb magyar Naplója sok törléssel, kivágással végre nyomtatásban is megjelent, tanulmányok sora foglalkozott Széchenyi István vallásosságával. Ami azonban e dolgozatokban olvasható – úgy tűnik – inkább a szerzőikre jellemző, nem Széchenyire. Grünwald Béla munkája szerint Széchenyi hitéletének tulajdonképpeni forrása az idegbaja. Kemény Zsigmond arról írt, hogy az apa, gróf Széchényi Ferenc hangolta fel a rajongásig a fiú vallásos érzéseit. Kovács Lajos dolgozatában azzal magyarázza Széchenyi István hitét, hogy a korabeli magyar katolikus egyház is tökéletesen azonosulni tudott a nemzet érdekeivel. A protestánsok viszont azon katolikusok közé sorolták Széchenyit, akik „a protestantizmus gondolatvilágában nőttek naggyá”. A szabadelvűek meg azt ismételgették, hogy Széchenyi István közéleti szerepléseinek az evangéliumi értelemben vett keresztény szabadelvűség volt a mozgatórugója. Prohászka Ottokárnak Széchenyi eszmevilágáról 1912-ben megjelent tanulmányában viszont a „gyakorlati hívőről”, a „folytonos javulás emberéről” olvashatunk. Arról a férfiúról, aki szerint „a jó ember a legnagyobb mű e világon, és, aki maga is a jó győzelmére törekedett, a társadalmi élet területén is. A nemzet felvirágoztatását és ez által az emberiség előbbre vitelét isteni parancsként fogta fel – erre a következtetésre jutott Angyal Dávid, majd Szekfű Gyula is, és az óta mind, akik a Naplót, a Hitelt, a Stádiumot tüzetesebben tanulmányozták.

Széchenyi István művei arra is rávilágítanak, hogy milyen hatások alakították ki benne azt a hitet, amely őt „szakadatlan nemzetreformátori munkára” sarkallta. Az egyik sokat idézett „hittanára” Albach Szaniszló volt. Az a messzi földről hozzánk érkező ferences rendi szerzetes, akinek a vasárnapi német nyelvű prédikációit a pesti ferencesek templomában oly’ szívesen hallgatták a másvallásúak is, Mária Dorottya főhercegnő, a magyarországi evangélikusok patrónája, protestáns lelkészek, zsidó rabbik… A népszerű hitszónokról egyébként Kazinczy Ferenc leveleiben is olvashatni, beszédeinek nem volt katolikus jellegük, ezt jegyezte fel a ferences páterről a Pesten és Budán meg-megforduló széphalmi mester. Rendtársai meg azt, hogy Rousseau iránti nagyrabecsülésének is hangot adott híres szentbeszédeiben, és, hogy időnként úgy hangzottak a szószékről szép hangon előadott szónoklatai, mintha Kant szólna templomi hallgatóságához. A szociális érzékenységéről is híres, felvilágosodott Albach Szaniszló jellemző módon, az 1838-as nagy pesti árvíz után szinte semmi másról nem prédikált, mint hogy a jómódúaknak nem szabad sem fösvénynek, sem pazarlónak lenni, a vagyont jó célra kell fordítani. Amikor a kevélyeket ostorozta, állítólag minden szem az országbíró Cziráky Antal felé fordult, aki aztán egy-kettőre száműzte Pestről a szigorú szónokot. (Czirákyról Széchenyi István egyik 1820-ból való naplójegyzete adja a legpontosabb jellemrajzot: nincsenek az évszázadhoz illő fogalmai – ezt írta róla. – A körülményeket nagyrészt egyoldalúan szemléli…)

Hit és felvilágosultság ütközőpontján felépült világával Albach Szaniszló úgy hatott az 1825 és 1838 közötti években a Duna mentén, mint a középkori ferences hitszónokok – állította róla már a XX. században egy tudós piarista szerzetes, Fekete Antal. A gondolat rebellis gazdagságát Szent Ferenc-i alázattal próbálta ő is megszelídíteni. A vallás megnemesítő szerepét hirdette, rendületlenül, a kétkedőkkel pedig, akik kifejezetten az ő kedvéért tértek be a pesti ferencesek templomába, nem a hit bizonyosságát, hanem a keresztény erkölcs tanítását ismertette meg.

Széchenyi István nem csak a szószékről ismerte a lengyel pátert, érzelmi csalódásait is vele beszélte meg. Ön sohasem fog megnősülni, hanem pap lesz – egyik alkalommal így vigasztalta a nála pár évvel fiatalabb szerzetes az ifjú főnemest. „Hány szerencsétlenségnek kellene még rám szakadni, míg ily kisszerűen tudnék viselkedni! – így nyugtázta Széchenyi a különös jövendölést. – Avagy egy pap eredményesebben működhetik, mint egy hű polgár a hazájában?” Édesapja példájából és a neki címzett atyai intelmekből addigra már megtanulta, hogy ha olyan „világi” egyének munkálkodnak a politikában, akik tisztában vannak vele, hogy „a földi élet a kötelességteljesítés ideje”, idővel „egyenlő jogokkal bír, és egyenlő terheket visel a hazában minden Isten képére alkotott ember”.

Az 1817-ben Milánóba induló fiúnak hosszú erkölcsi buzdítást – parainézist – írt Széchenyi Ferenc. E levelet élete végéig magánál tartotta a szüleit határtalanul tisztelő s szerető Széchenyi István. Egyes részleteit, amiként Albach Szaniszló szentbeszédeinek némelyik gondolatfüzérét, kevés változtatással politikai tanulmányaiba is átemelte. Az alapokat, hogy tudniillik vallásosságát erényes cselekedetek által kell gyakorolnia, kisgyermekkora óta ismerte. Azt is idejében elfogadtatták vele, hogy a tökéletesedés vágya kell, hogy legyen egész életének a hajtómotorja. A milánói út előtt arról szólt a lecke, hogy miként sáfárkodjon a tehetségével, a föntről kapott lehetőségeivel. A vagyonával is. Az apa, akinek a karitatív tevékenységéről messze földön beszéltek, Széchenyi Ferenc igazán tömören fogalmazott: úgy gazdálkodjon velük, hogy az utókor háláját kiérdemelje, és a bőséges ajándékról, amit az isteni kegyelem néki juttatott, el tudjon számolni – ezt írta legifjabb fiúgyermekének. A pénz nem az övé, csak nála van elhelyezve. Nem azzal lép Isten ítélőszéke elé, hanem az elszámolás kötelezettségével…

A fiú megfogadta az apai tanácsokat. Azokat is, amelyek arról szóltak, miként őrizze meg jó szívét, amely, a szülők legnagyobb örömére, számos esetben „könyörületesnek, jótékonynak és igazán nemesnek bizonyult”. Nem Milánóban, hanem Nápolyban írta e ma is figyelemre méltó mondatokat Széchenyi István: „Azok a romlott emberek, akik sohasem adnak a szegényeknek, utálatos büszkeségüket azzal palástolják, hogy a könyörgőket csalóknak és gazembereknek mondják. Ez ugyan gyakori eset, de mégsem adja meg nekünk a jogot, hogy eltaszítsuk őket magunktól, és segítség nélkül hagyjuk… inkább adjon az ember ezer csalónak valamit, mint hogy egyetlen szerencsétlent segítség és vigasz nélkül elkergessen magától. Mily kevesen vannak, akik az igazi nyomort ismerik!”

„Az ember csak annyit ér, amennyi hasznot hajt embertársának, hazájának s ez által az emberiségnek” – írta a tanúsíthatatlan erény híveként Széchenyi István, aki szerint a legnemesebb cselekedet, ha magára hagyva, titokban, evilági jutalmat sohasem várva marad hű az ember az erkölcsi elveihez. Az 1820-as években aztán ráébredt arra is, hogy a „honszeretet a legszebb erények kútfeje”, hogy”honi hűség híjával nincs költészeti zomácza az életnek”. És attól fogva mást sem tett, csak „zománcozott”. A hite, keresztény erkölcse vitte át, szinte észrevétlenül a közéleti pályára. Miközben szülőhazáját szerette volna felemelni, nemzetét jobbítani, önmagát is szüntelenül javította volna. „Ha valaki magát elrontotta, semmiféle irgalom angyalt csinálni belőle nem fog – írta. – Magának kell ismét azzá lenni”.

A tolakodó ájtatoskodást Széchenyi István is megvetette. „A vallásos buzgóságot én csak addig tartom jónak… míg a szomszédom körébe nem vág… Vallásom azon tiszta egyszerűségben szeretem, melyben azt mesterség s ember gondolta formák el nem változtatták”. Hitbéli türelemből is példát mutatott, éppen elég baj, hogy oly kevesen hangolódtak rá a szavaira: „Tisztelem a keresztényt, aki pontosan gyakorolja vallása szokásait. Tiszteletet vált ki bennem a trappista, aki életét kizárólag a jövendő életnek szenteli. Dicsérem a törököt… s talán igaza van a dervisnek, aki a szédülésig forog… Határtalanul türelmes vagyok… s minden más vallási szokást híven megtartanék, ami az enyémben is meg van írva”. (Eszmefuttatását Metternichnek szánta, s nemigen kételkedhetünk benne, hogy a felekezeti türelemről mondott „példabeszéde” az intoleráns politikust vette célba.)

Döblingben a „kalendárszenteken” gyakran élcelődött az idős, megkeseredett Széchenyi István. Szent életű (?) kritikusai szerint a felvilágosult katolicizmus zavarta meg, azért nem viselkedett a szentek iránt kellő tisztelettel. Ám, nem sokkal azelőtt, hogy az önkéntes halált – s hite szerint: az örök kárhozatot – választotta volna, levelet írt cenki felebarátainak, és arra bátorította őket, építsenek közösen Szent István tiszteletére templomot. Ő, a földesúr, és a falu népe. Ő az a szent, írta Szent Istvánról szeretett szántóvetőinek, béreseinek, „aki hazánkat szinte egy évezred előtt alkotta, s bizonyosan el nem hagyja”.

2015. október 11.

vissza >>