Kosok, bárányok, emberek

Az izlandi Grímur Hákonarson és a magyar Kisfaludy András aligha ismerik egymást személyesen, filmrendezőként mégis ugyanazt a divatosnak nemigen mondható témát választották legújabb produkciójuk számára: a birkatenyésztés nehézségeit. A Kosok című izlandi játékfilmet a cannes-i filmfesztiválon – az Un Certain Regard, azaz a hivatalos versenyprogramon kívüli művek szekciójában – fődíjjal jutalmazták; a Médiatanács támogatásával készült Karácsonyi bárány című dokumentumfilmet szeptember 12-én, szombaton délután 17.25 órai kezdettel, a kiadott műsortól eltérően vetítették.

A birkatenyésztés Izlandon is, hazánkban is sok évszázados hagyomány, a modern világban egyre inkább kockázatos vállalkozás

A 38 esztendős Grímur Hákonarsonnak a játékfilmjét az 5. Mozineten vetítették, méghozzá meglepően nagy érdeklődéssel körülvéve: tekintélyes nézőközönség gyűlt össze Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban a hétköznap délelőtt tíz órára meghirdetett bemutatón. (A Mozinet egyébként, amely az idén tizenkét vidéki városban, Debrecenben, Egerben, Jászberényben, Kecskeméten, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsen, Szegeden, Székesfehérváron, Szentendrén, Szolnokon és Szombathelyen is futtatta illusztris programját, Európa legrangosabb filmfesztiváljainak, a cannes-inak, a velenceinek, a berlininek és a san sebastianinak a díjnyertes műveiből állítja össze műsorát, a jeles művek hazai mozi-forgalmazását is megelőzve.)

A kilencvenöt perces izlandi filmdráma, persze, meg is érdemelte e megkülönböztetett figyelmet: olyan művészi leleménnyel építkező, gyönyörűen fotografált filmet, mint amilyen Hákonarson megindítóan egyszerű, mozgóképes története, Vittorio De Sica óta nem sokan „szállítmányoztak” a mozik népének.

A testvéri gyűlöletről és szeretetről, az elődöktől örökölt hagyományok feltétlen tiszteletéről és védelméről, a magány jellempróbáló erejéről is „példálózik” a Kosok című produkció. Mindehhez a bárányok szinte csak ürügyül szolgálnak, a rendező ugyanis nem „csak” az izlandi juhtartást, de a szigetország hétköznapi hőseit is be akarja mutatni. Jelesül egy birkatenyésztő testvérpárt (megszemélyesítőjük: Sigurdur Sigurjónson és Theodor Júlíusson), akik – valamilyen örökösödési háború következtében – vagy negyven éven keresztül szóba sem álltak egymással. Ellenséges indulataikat csak növelik a birkák körüli hűhók és gubancok, versenyek és veszedelmek, hogy aztán a nyáj – a különleges, ősi fajta –megmentése érdekében mindennél és mindenkinél erősebb szövetségre lépjenek. A dühöngő természettel, de a frissiben hozott törvényekkel is szembeszegülve, együtt próbálják megmenteni az elődeik által, vagy ötszáz éven át továbbörökített „vérvonalat”; vészhelyzetben az életüknél is fontosabbnak tartják, hogy a helyi örökség ne tűnjön el a világból, mindörökre.

Kisfaludy András dokumentumfilmjének, az 52 perces Karácsonyi báránynak szintén bajba jutott juhtenyésztők a szereplői; Mazák Istvánt és sorstársait azonban nem valamiféle gyógyíthatatlan kór sodorta kétségbeejtő helyzetbe, hanem az ősi mesterség folytatását veszélyeztető gazdasági intézkedések sora. Mint az országos juhásztalálkozó több résztvevőjétől is hallani: az évről-évre kimutathatóan csökkenő uniós támogatás, a kereskedők fondorlatai… Hiába tudja, s mondogatja a magyar polgár, és véle együtt a gazda, a pásztor is, hogy nálunk „a juh történelmi jószág”, a hétezer bejegyzett juhtenyésztő közül egyre többen fontolgatják, hogy feladják veszteséges vállalkozásukat. Ebben az esztendőben – hallhatjuk Kisfaludy András gondosan szerkesztett filmjében – birkánként tizenkét (!) forintnyi támogatást kapnak a juhtenyésztők. (Franciaországban ez az uniós juttatás állítólag, „magyarosan” számolva, hétezer forintot ér…) Ki szomorúan, szinte a könnyeit nyelve sorolja, ki hideg tényszerűséggel, miért nem éri meg manapság Magyarországon, Butykatelep környékén, de másutt is karácsonyi bárányt tartani.

A film végén, nagy betűkkel kiírva, feltűnik a kormány ígérete, a jövő évtől kezdve 5 milliárd forinttal emelik az ágazatnak szánt támogatást. Hogy ez a tekintélyes összeg segít-e azokon a vállalkozókon, akik családi tragédiaként élték meg, hogy a juhtartásba belebuktak, hogy vissza lehet-e állítani a magyar bárány hajdan Európa-szerte, általánosan elfogadott tekintélyét, nem tudom. Az viszont tény, hogy van olyan magyar vendéglő, amelyikben – jó pénzért – izlandi bárányt ajánlanak a vendégnek; és, hogy Grímur Hákonarson a Kosok budapesti bemutatója után a Fővárosi Állatkertben két rackajuhot fogadott örökbe. Így kívánta támogatni azt a magyar juhfajtát, amely a honfoglalás óta a Kárpát-medencében él, napjainkra – állítólag – egyre kisebb számban…

2015. október 13.

vissza >>