Mint kicsi atomok egy részecskegyorsítóban…

Kivételes eset: 2003-ban egy művészi bravúrokat is, technikai mutatványokat is nélkülöző német film a hétköznapi nézőket és az avatott kritikusokat egyformán elbűvölte. A Good bye, Lenin című 117 perc már az Európai Filmakadémia berlini díjátadóján is hatalmas sikert aratott. A legjobb európai film díját a producere, Stefan Arndt vehette át, a legjobb európai színésznek ítélt kitüntetést a 25 éves Daniel Brühl, aki szerepe szerint 1990-ben, az otthonában olyan Német Demokratikus Köztársaságot kreált, amilyen a valóságban soha nem is létezett. A lelki kárpótlás filmjeként is emlegetett produkció november 8-án és 9-én a Cinemax műsorán reggel 6.00-kor és délután 16.20-kor látható.

Az 1990-es, rendszerváltásnak nevezett, sokkos állapotot egy kelet-németországi család meghatóan mulatságos igyekezetén keresztül jeleníti meg a Good bye, Lenin! című játékfilm, amelyet alighanem a csak szavakban létezett szocializmust túlélő emberek értékelnek igazán

A Katrin Sass által megszemélyesített családanya, aki évtizedeken át konokul – és, mint később kiderül: dacból is – hitt a Német Demokratikus Köztársaságban, amikor szeretett fiát a rendszer ellen tüntető tömegben megpillantja, összeesik, majd hosszú időre elveszti az eszméletét. A körülötte zajló társadalmi-politikai fordulatot sokkos állapotban, egy közkórház magatehetetlen betegeként éli át. Amikor kezelőorvosai kis javulást észlelnek nála, azzal a szigorú meghagyással engedik hazatérni, hogy otthonában minden izgalomtól meg kell kímélni. Fia szerint főleg a rendszerváltás sokkoló hatásától kell megóvniuk a rajongva szeretett édesanyát…

A Daniel Brühl által angyali sutasággal megjelenített fiú eleinte komoly, idővel azonban egyre fogyatkozó segédcsapattal próbálja anyja betegágya köré menekíteni az NDK maradékát. Élelmiszereit, mozgalmárjait, de még köztelevíziós hírszolgáltatását is… És, miközben ezernyi mulatságos ötlet és akció árán, csakugyan a Német Demokratikus Köztársaság utolsó rejtekhelye lesz az otthonuk, lassan, de biztosan azt is fölismeri, hogy az a világ, amit ő „teremt”, köszönő viszonyban sincs a tegnapi NDK-val. Mert a valóság, bizony, rettentően bizonytalan és vég nélkül formálható… Lám, a sosem létezett szocializmus helyére is az a kapitalizmus vackolja be magát, amelynek a hozzá hasonló, jóhiszemű polgárok csak a vesztesei lehetnek.

Mint kicsi atomok egy részecskegyorsítóban – így látja magát, kor és sorstársait ez a jó fiú az 1990-es esztendő társadalmi-politikai forgatagában. Ám a maga elé tűzött célt minden fájdalmas felismerés ellenére is teljesíti: édesanyja nyugalmát mindvégig megőrzi.

A film nagy talánya, hogy mindeközben mit tud és mit nem tud az az asszony, akit a mindenre kész gyermeki szeretet tart életben. (Katrin Sass remek színész, nem a véletlen műve volt, hogy „az átkosban” NDK-s teljesítményét nyugat-német filmdíjakkal is jutalmazták. Más kérdés, hogy ez után az NDK titkosszolgálata, a Stasi miként vetette ki rá a hálóját. Még a vezetéknevét is felrótták szegénynek, mert ugyanúgy írta, mint a náci SA és SS munkatársai: két s-sel a végén. Ennek az asszonynak nem csak a művészi képessége, de az élettapasztalata is segített abban, hogy ugyanolyan talányosan jelenítse meg a szocializmusban szerzett, kétes értékű tudását, mint a gyanútlanságát.) Napestig, de legalábbis a Vége feliratig találgathatja a néző, hogy amikor a beteg asszony az utcára tévedve, a légi úton távozó Leninnel ”találkozik”, búcsút int Vlagyimir Iljicsnek, vagy az érkezőt köszönti, fegyelmezetten, mereven?

A szigorú ítészek, persze, mihelyt a Good bye, Lenin! 2003-as diadalát más filmes rendezvények és mozgóképes újdonságok takarták, Wolfgang Becker rendezésének a gyarlóságait is sorolni kezdték. Hogy sem a története, sem annak a kivitelezése nem tökéletes, itt elvarratlan szálak, ott kezdetleges és/vagy homályos képsorok rontják az összhatást – többnyire ezt hajtogatták. Nem tudom, más hogy van ezzel, szerintem éppen ezek a „hibák” hitelesítik azt a kort és azt a hangulatot, amelyet a Good bye, Lenin! – a filmtörténetben elsőként és máig egyedül valóan – megidéz. Többek között azt az értékrendbeli különbözőségükből (is) származó megosztottságot, amelyet Nyugat és Kelet népének, kinek, kinek a maga térfelén a jól, rosszul levezényelt változások után meg kellett élnie. És nem is „csak” a németeknek, de mindnyájunknak, akik négy és fél évtizeden át tartó rabság után, a nyugati civilizációhoz sebesen felzárkózni szándékozó, szabad polgárként az 1990-es „földrengés” után a helyünkön maradtunk.

Ki előbb, ki később, de mi is felismertük, amire a Daniel Brühl által megszemélyesített fiú rádöbben, hogy tudniillik a rendszerváltás a keleti blokk lakói számára olyan színjáték, amelynek a közreműködői nem csak a jövőjükről maradnak le, de a múltjuk is érvénytelenné válik. Teljesítményük olyan szégyenfoltnak tűnik az életrajzukon, amit olykor éppen a léhák, a szünet nélküli igazodók és a tudatlanok olvasnak a fejükre. Ezt a kaotikus világot lezáratlan történetekkel, ingatag és homályos képsorokkal lehet szemléletesen bemutatni; a kellően megvilágított és megkomponált felvételek nem a rendszerváltás veszteseit mutatják, a végérvényesen berekesztett történetek nem róluk mesélnek. Hanem – talán – azokról, akik rájuk telepedtek.

De ők a Good bye, Lenin! című filmben fel sem tűnnek…

2015. november 3.

vissza >>