Sissi, Romy s más boldogtalanok

Szomorú események és emlékezetes évfordulók is hozzájárulhattak, hogy az AXN White nem várt karácsonyig, és már Erzsébet nap környékén – november 12-én 20.10-kor, 13-án 1.52-kor, 19-én 19.45-kor – műsorára tűzi az Erzsébet királyné viszontagságos ragyogásáról szóló osztrák-német Sissi-sorozat első 101 percét. E filmet hatvan évvel ezelőtt forgatták; pár hónappal ezelőtt távozott a világból Ernst Marischka világhírű produkciójának utolsó körülrajongott szereplője, a Ferenc József császárt megszemélyesítő Karlheinz Böhm. Az idén volna 77 éves a film igazi sztárja, Romy Schneider, a boldogtalan királynét oly’ igen hitelesen megjelenítő, boldogtalan színésznő. És jövőre lesz 150 éve, hogy Sissi – hétköznapi asszonyi praktikákat is bevetve – fafejű férjében a nemzetünk iránti rokonszenvet ébresztgetni kezdte.

Vannak, akik „történelmileg súlyosan téves” fordulataiért ítélik el Ernst Marischka történelmi játékfilmjeit, mások giccses megoldásai miatt kárhoztatják. A nézők többsége viszont legalább annyira kedveli, mint az RTL Klub műsorán futó Szulejmán-sorozatot

Aligha találni a filmtörténetben olyan produkciót, legalábbis e sorok írója nem ismer hasonlót, amelyik, jó fél évszázaddal a bemutatója után legalább annyi rajongót gyűjt maga köré, mint ahány ellendrukkert. Idehaza voltaképpen meg is lehet magyarázni az egymásnak ellentmondó reakciókat. A legelső érv és bizonyíték, hogy ezek az 1950-es évek derekán készült osztrák-német játékfilmek megkésve jutottak el hozzánk. E sorok írója például valamikor a 90-es években, a rendszerváltás után találkozott velük, és, bizony, be kell vallania, minden tekintetben idejétmúltnak tekintette őket.

Szigorú ítéletembe – mellyel aligha maradtam magamra – az is belejátszhatott, hogy nehezen viseltem annak az oly’ igen rokonszenvesen megjelenített történelmi személynek a „jelenlétét” az otthonomban, akinek magyarok vére tapadt a kezéhez. Mondják, közvetve, túlbuzgó hiénák és hóhérok „közbeiktatásával”. Ez a fajta okoskodás azonban az utókort nemigen szokta meghatni. Megnyugtatni sem, kiváltképpen olyan társadalmi-politikai földindulások közepette, mint amilyenek az 1990-es éveket is megmozgatták. (Az 1955-ben, 56-ban, 57-ben készült Sissi-filmeket a televíziós társaságok általában egyházi ünnepeken szállították a nagyérdeműnek, leginkább Krisztus születése napján.)

Amikor azonban egyre több adatot gyűjtögethettünk össze a szép Wittelsbach Erzsébetről, életének magyarországi (sőt görögországi, franciaországi, svájci…) helyszíneit is bejárhattuk, verseit is olvashattuk (kései hódolójának, Mészöly Dezsőnek a műfordításában és kiadásában), boldogtalanságának (jó nevű történészek által a legapróbb részletekig feltárt) stációit is szemügyre vehettük, korának tipikus áldozataként kezdtünk róla beszélni, a császári s királyi magaslatok ellenére is. Az anyaként, hitvesként, eredeti s független személyiségként egyformán kiszolgáltatott asszonyt láttuk meg benne, aki a lázadásnak és az önmegvalósításnak egészen különös formáját választotta: pártfogásába vette megnyomorított nemzetünket…

Mire Erzsébet királyné kedvenc magyarországi tartózkodási helyszíne, a gödöllői Grassalkovich kastély a teljes pusztulástól megmentve, szinte régi fényében tündökölt, mire Zala György szobrát, a Sissiről elnevezett Erzsébet híd budai hídfőjénél újraállítva, a városkép természetes tartozékának tudtuk tekinteni, az Ernst Marischka által rendezett Sissi-limonádékat is elfogadtuk. Meg is szerettük.

Ebben, persze, a boldogtalan királynét megszemélyesítő boldogtalan színésznőnek is nagy szerepe volt. Romy Schneidert mi, a keleti blokk ezeregy módon gúzsba kötött polgárai előbb ismertük meg T(t)acskóként, Alain Delon oldalán, mint szertelen hercegi fruskaként, aki a nővére elől „halássza el” (szó szerint is) az ifjú császárt, Ferenc Józsefet. A bonyolult jellemképletű modern nők megjelenítését igen eredetien megoldó Romy Schneidert kiismerve, nem volt nehéz elfogadni azt az édes tizenéves leánykát, aki ösztönösen „hozta” a rakoncátlan főrendi kisasszonyt, akinek szinte egyik napról a másikra (a történelmi hitel kedvéért: egyetlen esztendő leforgása alatt) császárnéi magasságokba kellett emelkednie. Az érett Romy Schneider alakításaira (például a mifelénk is időben elcsíphető A per, A medence, Halál egyenes adásban, A Sant Souci-i járókelő című filmjére…) emlékezve a szerelmes gyermeklány arcvonásai mögött meg tudtuk pillantani – s nyomban meg is szántuk – azt a fiatal teremtést is, aki előtt majdani sorsának tán valamennyi rémképe fölsejlett, mielőtt nagyhatalmú választottjával az oltár elé lépett…

Nem lehet nem bevallanom, szeretem olykor elővenni ezt a mások által esetleg fensőbbséggel lesajnált Sissi-trilógiát. Leginkább a legelső „fejezetét”. És nem is csak azért, hogy a végzetesen gyanútlan ártatlanság drámáját újra meg újra szemrevételezzem. Nem is csupán a gyönyörű kosztümök és hajkoronák látványáért, a hatvan évvel ezelőtt még eredeti, azaz történelmi rendeltetésük szerint filmezhető folyópartokért, táj- és városképekért. Hanem, mert nem árt időnként megkóstolni az érzelmesség kanalas orvosságát sem. Érdes lelkünk gyógyul általa. Az AXN White most tálcán kínálja e gyógyító oldatot.

2015. november 10.

vissza >>