A nemzet tanára volt

Tudva, vagy tudatlan, utolsó útjára készülődött édes anyanyelvünk általánosan ismert és szeretett tanára, amikor tisztelői és barátai – szűkebb pátriájának, Szentgál és Pápa önkormányzatának, a veszprémi nyomdának, valamint az Új Horizont című folyóiratnak a támogatásával – nagy hirtelen olyan cikkgyűjteményt állítottak össze 1933 és 1992 között közreadott, önvallomásos írásaiból, amely szinte teljesen pótolta az ezeregy fontosabb megbízatás teljesítése közben örök időkre elnapolt önéletírását. Még kezébe vehette a nemes egyszerűségével megragadó kötetet, egyet, kettőt reszketeg kézzel alá is írt közülük. (Az ajánló sorok bejegyzését kórházi környezetére bízta.) Aztán a végzet postása Lőrincze Lajos halálhírével egyidejűleg kézbesítette a címzetteknek a Megnől az ember szíve című kiadványt. Kinek évekre, kinek évtizedekre volt szüksége, hogy a zöld-fehér borítójú könyvecskével érdeme szerint foglalkozzék.

Lőrincze Lajos (1915-1993) Kodály Zoltán bíztatására indította el a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című nyelvművelő sorozatát

Ha évszámok szerinti sorrendbe állítanánk e méltatlanul feledett, ám el nem feledhető kötetben összegyűjtött írásokat, a tizennyolc esztendős nagydiáknak a Pápai Kollégiumi Lapokban megjelenő cikkével kellene kezdeni e különös centenáriumi megemlékezést. Rajongva szeretett tanárukkal, Szabadi Bélával barangoltak a kollégisták a Bakonyér forrása körül. A dombok tövében Áprily Lajos verseit olvasta fel „hellénjeinek” Szabadi tanár úr, egy magas fekvésű réten angolul kezdett beszélgetni diákjaival. (Negyvenegynéhány esztendővel később az Új Írás hasábjain azt is elmesélte a hálás tanítvány, Lőrincze Lajos, miként hívta fel a figyelmét e nagyszerű ember – amúgy elkötelezett Ady-hívő – az erdélyi irodalomra. Voltaképpen neki volt köszönhető, hogy külföldön élő magyarok közt forgolódva, oly’ gyakran idézte Lőrincze tanár úr az Ábel trilógia „epilógusát”. Mi végre vagyunk a Földön? – kérdezte ő is, miként a szerző, Tamási Áron a tarka hallgatóságot, majd – a válaszra mit sem várva –, abban egyeztek meg, „nem az a fontos, ki honnan jött, milyen valláshoz, fajhoz, nemzetiséghez, csoporthoz tartozik, hanem az, hogy ne érezze magát másod-, harmadrendű családtagnak, munkatársnak, állampolgárnak”…)

A 93-as kötetbe szerkesztett, utolsó írások egyike 1992-ben, a Magyar Nemzet 240. számában jelent meg. Simonyi Zsigmondot, a Tüzetes magyar nyelvtana miatt sokat üldözött nyelvészt olyan elegánsan ünnepelte benne Lőrincze tanár úr, amilyen elismerés néki – tevékeny évei során – szeretett lapom hasábjain sosem jutott. Utólag, persze, a két, egymástól legfeljebb a hatvanegynéhány esztendőnyi korkülönbség révén különböző tudós, Simonyi és Lőrincze rokon vonásait is felfedezheti e rövid, és mégis sokat mondó cikkben az olvasó. Szorgalmukat és „szolid türelmüket” mindenek előtt. Hogy az iskolai anyanyelvi nevelést mind a ketten milyen fontosnak tartották… Mindennél fontosabbnak.

De van ennek a cikkgyűjteménynek az írások keletkezési dátumánál figyelemreméltóbb kronológiája is, amelynek a segítségével a Lőrincze Lajos pályáját életre szólóan meghatározó stációkat ismerheti meg a kései olvasó. Szülőfaluját, a nyugat-dunántúli Szentgált a fő helyen. A szentgáli közösség – az 1977-ben a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban megjelent visszaemlékezés szerint – Lőrincze Lajos számára „nem csak az élet kezdő iskolája, hanem nyelvészeti iskola is volt”.

A második stáció a híres pápai kollégium, ahol a legjobb tanárok „a hidat keresték a népek és nemzetiségek között, nem az árkokat, a szakadékokat”. A már említett Szabadi Béla mellett az a Rab István jelenik meg életszerűen az évtizedes késéssel, Lőrincze Lajos centenáriuma alkalmából elővett cikkgyűjteményben, akinek az óráit – jeles diákja szerint – „a régi görög világ napfénye töltötte be”.

„Egykori iskolám nyitottsága, humanista szemlélete és nevelési eszménye megmentett a népieskedés divatjától… Persze az is…, hogy nem könyvből ismertem meg a falu életét és nyelvét. Maga a nép nem népieskedik…” – jó órában és a megfelelő fórumon, 1990-ben az Új Horizont lapjain adta közre Lőrincze Lajos ezt a felismerését.

Szentgálhoz, Pápához később is gyakran visszatért. Ha tudománypolitikai nézeteiről kérdezték, akkor is a bakonyi kis település volt a kiindulópontja: „Ember, nyelv és táj kapcsolatának egy életen át tartó, világomat gazdagító, legnagyobb élményét én egy dunántúli… faluban, Szentgálon szereztem. Ennek emlékei, ízei kísérnek ma is nyelvünkkel kapcsolatos, minden foglalatosságomban.”

De a Dunántúlhoz való, erős kötődése ellenére sem mutatkozott elfogultnak Lőrincze tanár úr, sohasem. Amikor magukat komoly tudósnak, az anyanyelv művészének tartó férfiak országszerte arról vitatkoztak, melyik vidéken beszélnek szebben magyarul, Lőrincze Lajos Berzsenyi Dánielt idézte: „Én úgy gondolnám, hogy aki a magyar nyelvet ismerni akarja, az egyik szemét a Dunára, a másikat a Tiszára függessze”.

A harmadik fontos állomás a pályáját okosan építő Lőrincze Lajos életében az 1930- as évek végén, a 40-esek elején az Eötvös Collegium volt. Mire a Szentgálról elinduló fiú a nagy múltú intézmény teljes jogú polgára lett, már jól tudta, vallotta is: „olyan számunkra a nyelv, mint a levegő, életünk legfőbb tartozéka”. Ekként is gazdálkodott vele.

A francia minták alapján működtetett collegium falai közt fedezték fel egymást Kodály Zoltánnal . Lőrincze először egy színlapon talált rá, amely utólag is büszkén hirdette: „1904 február 16-án a Nagybácsi című szomorújátékhoz zenét fütyül Kodály úr”. Kisvártatva azonban, Kodálynak a magyar kiejtés romlásáról tartott előadása – riadója? – után küzdőtársi közelségből is számon tartották egymást. „Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása – állította Kodály Zoltán az Eötvös Collegiumban, majd a rádióban is elhangzó, híres felszólalásában. – Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan”. Kodály ezen nézetei nem várt visszhangot keltettek. Ennek a rezonanciája bátorította a hivatalosságokat, hogy meghirdessék az első jó magyar kiejtési versenyt, amelynek a győztese a szentáli zárt e-ket, nyílt e-ket soha nem feledő Lőrincze Lajos lett.

A háború után Kodály Zoltán és Lőrincze Lajos nagy egyetértésben látott munkához. Kodály javaslata alapján kelt életre 1952-ben a rádió nyelvművelő műsora, a határainkon túl is elképesztően népszerű Édes anyanyelvünk, amely – Lőrincze Lajos szerkesztésében és előadásában – hosszú időn át anyanyelvünk épségének és szépségének a leghatásosabb őrizője lett.

Kodály Zoltán nem csak rendszeres hallgatója volt az Édes anyanyelvünknek, de gyakori ötletadója is. Lőrincze tanár úr 1974-es visszaemlékezése szerint Kodály hívta fel a figyelmét a szerűség, féleség divatjára is. „Terjedésének oka – írta Kodály Lőrinczének –, hogy már semmit sem merünk nevén nevezni, csak körülbelül. Lassanként a kutyára is azt mondjuk: kutyaszerűség”.

Kodály bátorítására – s talán hallgatóinak a sürgetésére is – egyre gyakrabban és egyre őszintébben szólt Lőrincze Lajos az 1960-as évek köznyelvének a jellegzetességeiről. Örvendezve állapította meg, hogy még az irodalmi nyelv is „egyszerűbb, természetesebb, sallangmentesebb lett” minálunk. De a riasztó jelenségekről sem hallgatott, hogy tudniillik édes anyanyelvünk „a mindenki által érthető, ’köznapi’ nyelvhasználattól a szokatlanra, a különlegesre törekszik… Hemzseg az idegen szavaktól, bürokrata-hivatali nyelv lesz belőle…, nem lehet érteni… Leszoktatja használóját a gondolkodásról”…

Az 50-es és a 80-as években is nagy kedvvel tartott előadást anyanyelvünk legfőbb védelmezője arról, hogy a nyelvhasználat „a hibás szemlélet” következménye. Kazinczy Ferencet idézte: „üres fecsegést fest az üres fecsegő”. Azaz: „ha valaki állandóan sablonokat használ, gondolatnélküliségét igyekszik eltakarni… A sematikusan beszélő ember elszakad a valóságtól, nincs felelőssége, látszatélmény, látszatmunka, látszathit tükröződik az ilyen ember beszédében”…

A sajtó nyelve is körülményes, nem szól igazán az olvasókhoz, túlszabályozott… A demokrácia hiányosságait a nyelv is megmutatja” – írta az 1980-as években Lőrincze Lajos.

Hogy mostanság mit írna rólunk, elgondolni sem merem.

A Pápai Református Kollégium 450. születésnapján az egykori diákok idézték fel emlékeiket. Lőrincze Lajos előadóként népes hallgatóságát mosolyra fakasztotta, elnökként türelemre (is) tanította

2015. november 20.

vissza >>