„Mikor mosolyra vágysz,
foltokban hull rád a bánat…”

Nincs abban semmi furcsa és megmagyarázhatatlan, ahogyan Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmvígjátéka a szerelmi csalódásába belerokkant Áront bemutatja. De a 29 éves, friss diplomás fiatalembert körülvevő világban, bizony, sok minden furcsa és megmagyarázhatatlan… Az Európa-szerte díjakkal jutalmazott új magyar filmet a FILMCAFE mutatja be november 26-án 21.00 órai kezdettel, 27-én 13.00-kor, 29-én 15.00 órakor. Köztelevízióink túlontúl óvatosan bánnak vele.

A Reisz Gábor által írt, fotografált és rendezett kis költségvetésű film a maga amatőr színészeivel, hatásos dalaival és keserédes humorával arról „filozofál”, amiről más nemigen: mennyire kilátástalan a mai húszon- és harmincévesek élete.

Az első filmes rendező (s forgatókönyvíró, operatőr, grafikus, dalszövegíró, kísérőzene-szerző és mindenes) Reisz Gábor egyetemi kollégája, az ugyancsak filmrendezőnek készülő Ferenczik Áron által megszemélyesített, Áron nevű főszereplő végigjárja azokat a helyszíneket, ahol az őt elhagyó leányzóval „fénykorukban” megfordultak. Pontosan úgy, ahogyan azt lélekfacsaró különválások után más is megteszi. (Feltéve, persze, hogy nem rozsdás fémforgácsot visel az illető a szíve helyén.) A játszótéri hintánál is elidőz a mi filmbéli Áronunk, a metróban is, nevezetes útkereszteződéseknél…, és mindegyik helyen meghal kicsinykét. A történetnek ez a része is ismerős.

Aztán megpróbálja a kedvesére emlékeztető tárgyi emlékeket összegyűjteni (közösen megélt hétköznapjaik virtuális valóságának „köszönhetően” nem sokat talál), az illatát megőrizni, emlékképeiket elraktározni… Önmagát tagadja meg, aki azt állítja magáról, hogy soha nem élt át hasonlót.

Ami valóban furcsa és megmagyarázhatatlan – számomra legalábbis –, hogy ez a fiatalember se közel, se távol nem talál olyan embert, kortársat, barátot, rokont, szerető szülőt, készséges lelki segítőt, akivel a bánatáról beszélhetne. Viszi magával a boldogtalanságát, és közben azt a dalt hallgatja, mormolja félhangosan, reszketeg, amelynek a segítségével önmagának is bevallhatja (s a néző számára is nyilvánvalóvá teheti), hogy végtelenül magányos: „Fáj a fogam, fáj a fejem./ Nincs családom, nincs életem.”

Viszont van egy Lisszabonba szóló repülőjegye, amelyet egy romkocsmákban áthülyült éjszaka után talál a zsebében. Ennek birtokában csak az a kérdés foglalkoztatja, útnak induljon, vagy maradjon. A vonzónak vélt nyugati világot válassza-e, vagy a kínzó emlékekkel és reménytelen élethelyzetekkel körülkerített Budapestet, ahol – amiként a film egyik legnépszerűbb betétdalában is hallható – „Mikor mosolyra vágysz, foltokban hull rád a bánat”.

Reisz Gábor 2014-es rendezése láttán (amelyet Torinótól Szófiáig több filmfesztiválon díjaztak, és nem is „csak” a hivatásos ítészek, de szavazataikkal a mozik népe, az újságolvasók, a diákok is) nem lehet nem eszünkbe idézni – főleg azoknak, akik a hetedik X környékén toporognak – azt az ötven évvel korábban forgatott nemzedéki közérzetfilmet, amely az akkori huszonéveseket örökítette meg.

Nem tudom, hogy Reisz Gábort mennyire befolyásolta legelső játékfilmje megrendezésekor Gaál István Sodrásban című filmje; hogy egyáltalán ismeri-e a bemutatója után Európa-szerte oly igen nagy figyelemmel körülvett mozgóképes művet. De akármint is hangzana e felvetésekre a rendező válasza, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan nézőjének mindenképpen érdemes összevetni e két mozgóképes alkotást. Feltéve, persze, hogy Gaál István rendezését is kellően ismeri. (Milyen jó volna, ha valamelyik televíziós adó, mondjuk a Reisz Gábor féle produkciót futtató FILMCAFE műsorára tűzné Gaál István emlékezetes moziját, ha már közszolgálati adóink oly’ igen gyámoltalanok!) Az 1960-as és a 2010-es évek ifjúságának a közérzetét illetően dermesztő összehasonlításokat tehetünk!

A Sodrásban című filmben látható fiúk és lányok – nyolc esztendővel az 56-os forradalom vérbefojtása után, amelyre kiskamaszként nyilván jól emlékezhettek – megkeresték maguknak a szabadság azon terrénumait, ahol kedvük szerint, fesztelenül, sőt, talán még boldogan is élhetnének. A nyári vakáció idején, egymás társaságában, természetes környezetben, vízpartokon, vidéki közösségekben ideig, óráig meg is találták. És, ami ennél is fontosabb: az így szerzett élményt keményebb időkre is át tudták menteni, a személyesen átélt tragédiák árnyékában is meg tudták őrizni!

A Sodrásban című film igen hatásosan mutatja meg, miként: az egymás iránti felelősséget tették meg életük vezéreszméjévé. Minden más – érvényesülés, anyagi s szellemi gyarapodás… – csak ez után következhetett. (A filmet jegyző nemzedék, Gaál István mellett Sára Sándor, mint a produkció operatőre… a későbbi időkben voltaképpen mást sem tanúsított, mint ezt a felelősségvállalást, országos, sőt európai horizonttal is.)

Hozzájuk képest – mobiltelefonjaikkal, számítógépeikkel, internetes mindentudásukkal, világvárossá fejlesztett fővárosukkal, schengeni vízumukkal és ezernyi más műfajban megnyilvánuló, voltaképpen határtalan lehetőségeikkel – a magány kalodájába szorított szegénylegények a Reisz Gábor által megjelenített, mai húszon- és harmincévesek. Kikopott mögülük a család, külsődlegessé vált a szülői szeretet. A tudásuk keveset ér, ha egyetemi diploma tanúskodik róla, akkor is mérhetetlenül keveset… Nincs otthonuk, se munkájuk, úgy siklik el mellettük az élet, mintha meg sem születtek volna.

A szabadság adta nagy lehetőséggel, hogy tudniillik kedvük szerint vándorolhatnak a világban, nem sokra mennek, aki Budapesten vendéglői mosogatóként kereste a mindennapi betevő falatját, Portugáliában sem igen talál magának más munkát. Ott is „futnia kell”, hogy a felszínen maradhasson, itthon is. Reisz Gábor hőse végül az itthoni futást választja.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmnek ez az irányváltás az egyetlen furcsa és megmagyarázhatatlan reménysugara.

2015. november 24.

vissza >>