Ember az embertelenségben

Tizenkét esztendős volt, amikor szülőfalujából, az észak-keletmagyarországi Tiszakarádról szüleivel, testvéreivel együtt elhurcolták. Tizennégy, amikor – Auschwitzot, Dachaut, Bergen-belsent megjárva – a világháborúból nehezen magához térő hétköznapokba visszatérhetett. Első nagy megütközésére, rokonai körében lágerélményeiről hallgatnia kellett. Megpróbálta hát kiírni magából valamennyit. Edith Bruck néven megjelent Ki téged így szeret című életrajzi regénye nagy visszhangot keltett.

Bruck Edit 1954 óta él Olaszországban, ahol Primo Levi biztatására kezdte el megírni gyermekkori élményeit

Az írónőt választott hazájában, Olaszországban a szépíróként, publicistaként és forgatókönyvíróként egyaránt népszerű Cesare Zavattini üdvözölte. Idehaza – többekkel együtt – Illyés Gyula. A pár nappal ezelőtt Budapesten, neves filmszakemberek döntése alapján életműdíjjal jutalmazott Roberto Faenza 2014-ben játékfilmet rendezett az életben maradt Anna Frankként emlegetett asszony könyvéből. Az Anita B. című, látványos produkcióból azt a magyarországi paraszt-zsidó leánykát azonban, akiből a 60-as, 70-es, 80-as években megkülönböztetett figyelemmel körülvett Edith Bruck lett, aligha ismerni meg. Még jó, hogy az 1980-as években szülőföldjére hazalátogató Bruck Editet olyan dokumentumfilm is megörökítette (címe: A látogatás), amely a gyermekéveit, a gyökereit is sejteti.

Az Anita B. című, új olasz játékfilmet a XII. Közép-európai olasz filmfesztivál nyitányaként mutatták be Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban B. Révész László munkáját A történelem fogságában címen futó tematikus dokumentumfilm-sorozat második részeként fogják vetíteni 2015 januárjában, ugyancsak az Urániában. Műsorínségtől gyötört köztelevízióink valamelyike egymás közelében és egymás kiegészítésére is futtathatná e két produkciót; hatásosabb történelmi leckét kaphatnának így a nézők, mint többtucatnyi stúdióbeszélgetés által. Honfitársunkat, a küzdelmes ifjúkori útkeresései során a Bruck vezetéknevet választó Edit(h)et is alaposabban megismerhetnénk; általa pedig azt a nemzedéket, amelyiknek rettenetes tanórákon kellett megtanulnia a mindnyájunk számára kötelező tananyagot: miként lehet megmaradni embernek az embertelenségben.

A látogatás című dokumentumfilm, amely a főcím után futtatott jelmondata szerint mindazokra emlékezik, akik már nincsenek, a daloló Bruck Edith-tel kezdi az ismerkedést. Az első világháborút megjárt, katonai érdemrenddel is jutalmazott édesapjától tanult nótát énekli: „Kiteszem a géppuskám a csárda elejébe, lehajtom a fejem barna babám ölébe”… Gyönyörűen szól a dal, amelynek, meglehet, az Itáliából szülőföldjére hazalátogató Edith az utolsó ismerője. (Az I. világháború népköltészetét nemigen rögzítette s kutatta senki sem.) Anyanyelvét is szépen, mi több: hibátlanul beszéli, s A látogatás látogatójaként, a régi szomszédokkal összejőve, minden más, gyermekkorában szerzett ismeret is az eszébe jut. A paraszti életforma tartozéka valamennyi. Mintha a B. Révész László dokumentumfilmjével egyidős Jób lázadása című játékfilm folytatását látnánk. Mintha Jób falujában járnánk, harmincvalahány évvel a jó öreg elhurcolása után, mintha Jób utóda keresgélné az emlékeit a romba dőlt otthon omladékai közt. Bruck Edith története azonban minden filmes történetnél igazabb, az operatőr, Kardos Sándor kamerái által megmutatott, öreg tiszakarádiak gondoskodnak is róla, hogy mind valahány lélekbe vájó mozzanatával az legyen. Az egyik Edith családjának a szegénységét sorolja. (Egyszer volt egy tehenük, mondja, fél lovuk is, ha a sógoraik nem segítették volna őket, azzal a sok gyerekkel nem boldogultak volna.) A másik a kor gyalázatos kicsinyességét részletezi. (Amikor jöttek értük, Edith anyja sietve átvitte a szomszédasszonyának a tojásain ülő libáját, vigyázzon rá, amíg a kislibák kikelnek. Nem tudta szegény, hogy mint zsidó vagyont, még aznap be kellett szolgáltatni a tojót a községházára, ha a készséges szomszéd nem akarta, hogy környezetében bárkinek baja essék…)

Bruck Edit a dokumentumfilmben maga is elmondja, „erkölcsi kárpótlásra”, vigaszra s megbékélésre várva tért vissza a szülőföldjére. Hogy meglelte-e, nem tudom. Hazai kor- és sorstársai, kiket éppen e célból ültetett köréje a rendező s konzultánsa, Ember Judit, mindenesetre megkísérelték ez irányba terelni az eseményeket. A pszichológus Mérei Ferenc a sündisznókról beszélt neki, a hírlapíró Ember Mária, ki magát is az életben maradt Anna Frankok közé sorolta, sorolhatta: hogy hazánkban szinte minden közösség – család és etnikum – erkölcsi kárpótlásra jogosult. Illyés Gyulával – számomra úgy tűnik – „elbeszéltek” egymás feje fölött.

Hogy kamerákkal kísért, 1982-es magyarországi látogatása csillapította-e a megbántott ember fájdalmát, noha A látogatás című filmet többször is végignéztem, nem tudom, nem is merem eldönteni. De azt igen, és egyedül B. Révész László filmjének köszönhetően, hogy Itália, római lakhelye, ahol a környezetét tiszakarádi otthonossággal igyekezett „átlelkesíteni”, a menhelye lett. És erre nem csak Bruck Edith szavai alapján lehet következtetni, de barátai kollégái s kritikusai nyilatkozataiból is. Mario Lunetta például arról beszél, hogy az olaszul író Bruck Edith munkái a gazdag magyar kultúra minden jellegzetességét magukon viselik. Faenza hármas koprodukcióban világra jött filmjéből sajnálatos módon éppen ez a magyar jellegzetesség hiányzik, pedig, ha jól látom, magyar közreműködője is van a 88 perces olasz –magyar – cseh mozinak. A legellenszenvesebb figurát, a táborokból visszatérő kislányt értetlenül fogadó, majd szolgasorban tartó nagynénit Osvárt Andrea alakítja.

Az életben maradt Anna Frankot Roberto Faenza játékfilmjében Eline Powell alakítja

Ettől függetlenül, és az ígéretes pályakezdőnek tűnő Eline Powell rokonszenves jelenlétének köszönhetően is, figyelemreméltó mozgóképes munka a hazai filmszínházakban, napjainkban már megtekinthető Anita B. Ha kissé túlglancoltan is, de megmutatja, micsoda félelmek közt, miféle körkörös bizonytalanságban vergődött Közép-Európa a II. világháború után, az újabb és újabb békétlenségeket szülő béke első éveiben. Azt már sokan tudták, belátták, hogy az életet a háború kitörése előtti idők folyományaként nem lehet folytatni, hogy mindent elölről kell kezdeni. „Csak” az újrakezdés mikéntjét nem találták. Nem találják, keresgélik napjainkban is. Faenza mozijának utolsó jelenete szerint a Bruck Edith ifjúkori énjét „leképező” Anita-Eline, szíve alatt gyermekével boldogan indul el Izrael felé. Az igazi Anita-Edith B. 1982-es magyarországi útja alkalmával, a Gellért Szállóban a Magyar Nemzet hírlapírójának azt is elmesélte, milyen csalódást jelentett számára, amit az újonnan alapított zsidó államban talált.

A budapesti beszélgetés Edith Bruckkal – A látogató avagy a mi Anna Frankunk című írás 1982. november 28-án vasárnap jelent meg a Magyar Nemzet 7. oldalán, honlapom Régebben írtam rovatában ismét olvasható.

2014. november 18.

vissza >>