Lőrincze Lajos Magyar Örökség díja

„A nyelvi leépülés mögött az ember leépülése is ott van indítóokként”

A Magyar Tudományos Akadémia székházának a dísztermében adják át december 19-én, szombaton délelőtt 11 órakor a polgárok szavazatai alapján odaítélt Magyar Örökség díjakat. A kitüntetettek: a Kárpátaljai Credo együttes, Gesztl Anna ruhatervező, a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő-család, Varga Tamás matematikatanár, Vargha Balázs irodalomtörténész, Varga Domokos író, a szegedi Somogyi-könyvtár, Cseh László úszó, valamint a nyelvjáráskutató és nyelvművelő Lőrincze Lajos.

A Magyar Nyelvjárások atlaszának anyagát 1949 és 1964 között lelkes falukutatók gyűjtötték össze, egyedülálló vállalkozásuk gyümölcse hat hatalmas kötetben, 1968 és 77 között jelent meg nyomtatásban

Lőrincze Lajos centenáriumán a nemzet tanárának az önvallomásos írásaiból összeállított, Megnől az ember szíve című könyvét idéztem. Pályájának stációit soroltam, az Édes anyanyelvünk című rádiós sorozat gazdáját ünnepeltem…

A nyelvjáráskutató Lőrincze Lajosról viszont egyetlen árva sort sem írtam. Nem mintha a kor- és tudománytörténeti forrásként is használható cikkgyűjteményben nem találtam volna e tárgykörben is érdekes és fontos részeket. Lőrincze Lajos voltaképpen 1972-től folyamatosan azt ismételgette az írott sajtóban és a rádióban is, hogy a nyelvművelés első számú feladata „felmérni a nyelv jelen állapotát”, hogy a nyelvi nevelés tán legsürgetőbb teendője: „a nyelv életének minél alaposabb megismertetése”.

De éppen az a természetesség fogott vissza, mellyel Lőrincze tanár úr a mindennapi nyelvművelést és a nyelvtörténeti kutatómunkát összefogta, hogy minderre kitérjek. Balga módon attól tartottam, a nyelvművelő bagatellizálja a kutatót, a nyelvjáráskutató pedig talán utólag is „hatástalanítja” a nyelvművelőt. Hallgattam hát, és az alkalomra vártam, hogy Lőrincze Lajos életének arról a tíz-tizenöt „gazdag” évéről is írhassak, amikor szinte az egész Kárpát-medencét bebarangolta, hogy közvetlenül ismerje meg a nyelvjárásokat, az élő nyelvtörténetet. Nem gondoltam, hogy a centenáriumi megemlékezés után pár héttel ez a lehetőség rám talál.

Lőrincze Lajos sok más falukutatóval együtt, előre elkészített kérdőívekkel járta az országot, meg a határon túli, magyarok által lakott vidékeket. Útjait – a rendszerváltás közeledtével már erről is bátran beszélhetett – az államközi kapcsolatok nem kis mértékben befolyásolták. A Szovjetunió területén levő magyar falvak nyelvi anyagának az összegyűjtéséhez például csak nagy késéssel, 1962 őszén foghattak hozzá, Imre Samuval közösen. Jugoszláviában is csak késve kérhettek kutatási engedélyt, akkor, amikor Csehszlovákiában és Romániában már elvégezték – illetve: abbahagyták – a gyűjtőmunkát.

Csehszlovákiában 1952 és ’59 között 26 település nyelvi anyagát rögzítették. Romániában csak 1956-ban kezdődhetett el a tényleges munka, de akkor sem a kutatók által eltervezett módon, az általuk kijelölt „kutatópontokon”. A magyar lakosság lélekszámával arányosan, 58 kutatópontot jelöltek meg Romániában, ennek ellenére csak 22 helyen faggathatták az erdélyi falvak magyar ajkú népét. 1959-ben pedig, megszűnt minden helyszíni anyaggyűjtési lehetőség a magyarországi kutatók számára Románia magyarlakta településein.

Az adatközlők irántuk tanúsított bizalma és szeretete azonban mit sem változott. Zágonban például magyar zászlóval, és virággal fogadták a helybéliek az anyaországbéli falukutatókat. Itthon aztán – emlékezett Lőrincze Lajos 1991-ben – Sőtér István, „az Akadémia első osztályának az akkori elnöke” hívatta magához, majd, amikor megérkezett, „Furcsa jelentéseket kaptunk rólatok!” felkiáltással fogadta…

Metaforákban beszélünk – ismerte be Lőrincze Lajos, no, nem Sőtér Istvánnak, hanem a Magyar Nyelvőr olvasóinak. – Valójában nem a nyelv, hanem a nyelvet beszélő ember sorsáról van szó… a nyelvi leépülés mögött a kisebbségi ember élete, sorsa, leépülése is ott van előzményként, indítóokként, magyarázatként. A nyelvvédelem, nyelvmegőrzés, nyelvápolás a kisebbségi életben fokozottan politikai kérdés, de a megoldás keresése mindnyájunk feladata: íróké, irodalomtörténészeké, történészeké, néprajzosoké, nyelvészeké”…

Aztán a nyelvjáráskutató Lőrincze Lajos – aki Imre Samuval közösen, hat kötetben, A magyar nyelvjárások atlasza címmel nyomtatásban is megjelentette a tizenöt év alatt összegyűjtött anyagot, az élő nyelvtörténet nagykövete lett. Szellemi öröksége révén ma is ekként kell tisztelnünk: a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Geolingvisztikai Kutatócsoportja 2007-ben aligha fogott volna hozzá az elődök munkájának a folytatásához, ha olyan vonzó példákkal nem találkozott volna, mint amilyen Lőrincze Lajosé, valamint kor- és pályatársaié is volt.

A Kiss Jenő akadémikus által irányított, úgynevezett „követéses kutatás” során, a jeles elődök gyűjtését – természetesen a megváltoztatandók megváltoztatásával – megismételve, arra a kérdésre próbáltak választ kapni (s adni), hogy mennyit változott a magyar nyelvhasználat az utóbbi fél évszázadban, különös tekintettel az ez idő alatt a parasztságot sújtó drámai változásokra: az erőszakos téeszesítésre és a rendszerváltozás utáni, felpörgetett privatizációra.

A Geolingvisztikai Kutatócsoport tagjai az első, Lőrincze Lajos nevével is fémjelzett nyelvjáráskutatói vállalkozáshoz képest kevesebb helyen gyűjtöttek. (Bizonyos, korábban színmagyar falvak nyelvjárást beszélő lakói tömegével tűntek el, Kelet-Magyarországon, Baranyában, az Ormánságban több helyen is kicserélődött a falvak lakossága.) A határon túli területeken azonban jóval több kutatópontot jelöltek ki, mint ahányat elődeik kitűzhettek. A Kiss Jenőék által gondosan kiválasztott 200 kutatópont közül 100 a határainkon túli területeken található (a magyarul beszélő lakosság lélekszámának a figyelembe vételével szemelték ki valamennyit), 100 Magyarországon: 35-35 a Dunántúlon és Észak-Magyarországon, 20 az Alföldön, 10 a Tiszántúlon.

A 2011-ig az interneten a hétköznapi halandó számára is követhető, sőt értékelhető folyamat nem sok jóval bíztatta a magyar nyelv szerelmetes híveit. „Oly’ korban élünk – nyilatkozta Kiss Jenő pár esztendővel az újabb gyűjtőmunka megkezdése után –, amikor egy nemzedéken, de két nemzedéken belül bizonyosan elfelejtődik a korábbi nyelvjárási szókincs jelentős része; eszközök, munkafolyamatok, növények neve tűnt el, vagy tűnik el örökre. Szakmai kötelesség az utolsó pillanatban felkutatni, ami még a nyelvjárásokból megmaradt”…

Hogy pillanatnyilag hol tart a 2010-ig hivatalosan is támogatott, korunk béli nyelvjáráskutatás, arról Kiss Jenő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékének oktatója tájékoztatott: – Mivel a Geolingvisztikai Kutatócsoport megszűnt, egyelőre bizonyos utómunkálatok elvégzésére van csak lehetőség – mondja. – A nagy mennyiségű, hangos formában rögzített, beszélt nyelvi korpusz digitalizálása megtörtént, ezt az anyagot egyelőre CD-n tároljuk.

Reményeik szerint 2016-ban olyan kötetet jelentetnek meg, amely az eddig munkálatokról ad pontos leírást. Tájékoztatja az érdekelteket, azaz a magyarul beszélő közösségeket, hogy a 2007-ben kijelölt kutatópontokon kik, mikor és mely adatközlőkkel végeztek gyűjtőmunkát; majd részletesen ismerteti a vállalkozás, valamint a felvett anyag feldolgozásának a történetét is. Az új magyar nyelvjáráskutatás eredményeinek a kartográfiai megjelenítése azonban a jövő feladata – mondja Kiss Jenő.

Aligha kétséges bárki számára is, hogy Lőrincze Lajos Magyar Örökség díja sokunk figyelmét gyérülő, gyöngülő anyanyelvünk irányába terelheti. S a teendőkre is figyelmeztet, amelyekkel e folyamat tán megállítható, vagy legalább tudatosítható. Tegnapelőtti gazdagságunk pedig, megnyugtató módon rögzíthető.

2015. december 17.

vissza >>