Gyermekpávás zárszámadás

A televíziós jegyzetírónak is lehetnek hagyományai. Az én 42 esztendős gyakorlatom szerint azokra a műsorokra igyekeztem időben – azaz jó előre – felhívni olvasóim figyelmét, amelyeket – véleményem szerint – feltétlenül érdemes megnézniük. Utólag csak azokról a produkciókról szoktam írni, amelyeket a Vége felirat után lehet méltányolni, s amelyeknek a folyamatos ismétlésére – jó vagy rossz sejtéseim szerint – bizton számíthatunk. Az MTVA és a Hagyományok Háza által 6-14 éves gyermekek számára megrendezett népzenei és néptáncos tehetségkutató műsorfolyammal, a „gyermekpávával” derűs előérzeteim szerint 2016-ban gyakran találkozunk.

Hajdu-Németh László Amerikából, Vrencsán Anita Kostelekről, ifj. Ürmös Sándor Budapestről, Gál Tibor Ráckevéről érkezett az MTVA és a Hagyományok Háza által megrendezett „gyermekpávára”

Eleinte erős kétségekkel figyeltem az idei Fölszállott a pávát. Korainak tartottam a 2015-ös vállalkozást a korábbi nagy sikerű rendezvények után. 2012-ben,’13-ban,’14-ben már mindenki bemutatkozott, gondoltam, akit a tehetsége s a szenvedélye a néptánc és a népzene irányába terelget, és aki közülük valóban talentumos személyiség. A gyermekeket pedig – köztévéink komolyzenei tehetségkutató műsorának, a Virtuózoknak az emlékével a szürkeállományomban – kifejezetten féltettem az országra, világra szóló megmérettetésről. Nincs az a pénz, siker és hihetetlen magasságokba ívelő karrier, hajtogattam, rendületlenül, amely feledtetni tudná a kiskorúak szomorú arcát, könnyes tekintetét, amellyel megmérettetésük során elszenvedett csalódásaikat fogadják. Márpedig azoknak a 6-14 éveseknek a zöme, aki az MTVA és a Hagyományok Háza által meghirdetetett televíziós vetélkedőre jelentkezett, „mind csalódik végül”; népzenei és néptáncos vetélkedők résztvevői tán keserűbben is, mint a komolyzenei tehetségkutatók szereplői. (A klasszikus zene ma is jóval szélesebb „kifutási lehetőséget” biztosít ifjú művelői számára, mint a népzene, ha az illető rendkívüli képességei nem igazán „jönnek át” a képernyőn, akkor is…)

Aztán szeptember 4-től nyolc héten át a Duna Televízió nézőjeként megismerhettem azokat a fiúkat, lányokat, akik a versenybe bekerültek, december 4-től pedig azokat, akik esélyesek voltak a győzelemre. Októberben, novemberben már beláttam, felesleges volt minden aggodalom: a Kárpát-medence magyarjai, de még az amerikás magyarok is gondoskodnak róla, hogy a „gyermekpáva” magasan repüljön. És nem is „csak” a vetélkedő gazdái által meghatározott műfaji kategóriákban (énekes szólisták és énekegyüttesek, hangszeres szólisták és zenekarok, szóló és páros táncosok, táncegyüttesek), de elragadóan színes egyéniségek tekintetében is. Nagy szó ez mostanság, eredeti személyiségekre lelni a nemzetközi trendek szerint fejlesztett, mulattatott, öltöztetett gyermekek körében! (Megeshet, hogy a mi gazdag hagyományvilágunk abban is a segítségünkre lehet, hogy utódainkból véletlenül se legyenek szürke falanszter-egyedek?)

Decemberben pedig, azon kaptam magamat, hogy izgatottan várom, miként ítéli meg a zsűri a kalotaszegi dalokat éneklő Gál Tibort (a tízesztendős fiú Ráckevéről érkezett, és erősen bánja, hogy nem Erdélyben született). A kosteleki Vrencsán Anitát, aki a sminkszobában azért nem kér a púderből, mert „eredeti csángó”. Az amerikás Hajdu-Németh Lászlót, akinek már a szülei is a tengeren túl születtek, a Szabolcs megyei Hoksz Attilát, aki, ha nem táncol, focizik. És a legifjabb Ürmös Sándort, a Rácz Aladár Zeneiskola tanulóját, akinek a nagyapja adta a kezébe a cimbalomverőt (amikor a gyermek öt esztendős volt). Vagy a Pulutyka csoportot, amelynek tagjai, mint kiderült, a korábbi páván emlékezetes sikert arató Alba Regia Táncegyüttes egyenes ági leszármazottai… Ezek a gyermekek, de a képernyőről megismerhető többi gyermekpávás is, számomra úgy tűnt, nem másért énekel, táncol, muzsikál, csakis az örömért, amelyet a népzene kelt bennük. Ha produkciójuk első taktusainál a szorongás felhője telepszik is rájuk, röpke zenei „bemelegítés” után minden feszültség, drukk és aggály szertefoszlik körülük. Csak az öröm marad velük. A boldogság, hogy énekelhetnek, táncolhatnak, muzsikálhatnak, hogy a saját jókedvüket másokkal is megoszthatják. (Az élő televíziós adás operatőrei, persze, ott, helyben gondoskodtak róla, hogy a néző azonnal értesüljön róla, ki mindenkivel osztozkodnak: szüleikkel, tanáraikkal, ítészeikkel, frissen szerzett barátaikkal…) Lehet, hogy beszélni nem is tudnak róla, valamiképpen mégis egyértelmű a számukra – előadásuk legalábbis ezt közvetíti –, olyan kincsnek vannak a birtokában, amely őket is, környezetüket is sugárzóan derűssé s gazdaggá teheti. És nem is „csak” érzelmileg, de anyagiak tekintetében is.

Kis magyar valóságunk szokásrendje szerint az utóbbi, a pénzbeli gyarapodás, persze, minden másnál fontosabb, legalábbis a közvélekedés szerint. Súlyos mulasztás volna, ha erről nem vennénk tudomást, ha nem szólnánk róla, hogy a gyermekpávás 6-14 évesek többsége nem csak a saját örömére, de övéi anyagi fölemelkedése érdekében is énekelt, táncolt, muzsikált. (Az őszintébbje a kamerák előtt, kéretlenül is megvallotta: házat veszünk a pénzből, amit a díj hozott…)

Szegény ország ezerféle szűkölködésnek kitett népe komoly áldozatok árán küldte el fiait, lányait, hogy a Fölszállott a páva vetélkedőjén részt vegyenek. Senki nem szólhatja meg őket, sem a felnőtteket, sem a gyermekeket, ha tudni akarják, erőfeszítéseikből mi térül meg és mi vész kárba. De azokat a tévénézőket se kárhoztathatja senki sem, akik a magyar néphagyomány tovább élését segítő produkciót pénzügyi mérlegelések és gyanakvások nélkül, tiszta örömmel szerette volna figyelni a döntő utolsó perceiben is.

Hogy a 2015-ös „gyermekpáván” mindez összejött, méghozzá a versenyzők és a nézők térfelén egyaránt, leginkább annak köszönhető, hogy néhány „kívülálló” (az OTP Bank Nyrt., Lezsák Sándor indítványára a Lakitelek Népfőiskola, Balog Zoltán, az EMMI minisztere) gondoskodott róla, valamennyi gyermek tekintélyes pénzjutalomban részesüljön, akit az utolsó fordulókban ország-világ megismerhetett. A csángó kislány is különdíjat kapott, a hegedűs Kovács Dániel is, a Biseri Drave tamburásai úgyszintén…

E nagyvonalú gesztusoknak köszönhetően filléres gondolatok, bánatok és csalódások nélkül nézheti meg bárki, újra meg újra a Rábaközi táncot a Pulutyka csoport előadásában, a felcsiki verbunkot, ahogyan Baka Levente járta, hallgathatja a kalotaszegi dallamokat, és mi mindent még, édes Istenem! Azt a „hajtóerőt” mutatta meg televíziós mozgókép formájában a Fölszállott a páva „gyermek-kiadása”, amelyről Kodály Zoltán írt Visszatekintés címen közreadott gyűjteményes kötetében. A hajtóerőt, amely „minden akadály ellenére… hol röpítette, hol vonszolta” nemzeti életünk szekerét.

Aligha kérdéses bárki számára is, hogy a XXI. századi magyarságot is „röptetni” kéne. Vagy vonszolni legalább, megannyi régi s új akadályon át. A népzenei és néptáncos hagyományokat tehetséges gyermekek közreműködésével népszerűsítő műsorfolyam is a segítségünkre lehetne ebben, főleg, ha 2016-ban kellő időben és okosan ismételgetik. Többet érne, mint tucatnyi stúdióbeszélgetés.

2015. december 29.

vissza >>