„Egész biztos hasznunkra válik a lemondás a jólétről…”

Horthy Miklósné naplója

Szeretett menyének, gróf Edelsheim-Gyulai Ilonának a hagyatékából, „rokkant élete egyedüli értelmének” tekintett unokája, Horthy István Sharif dél-angliai garázsából került elő az a három vékony füzet, amelybe közel négyszáz napon át Horthy Miklósné, született Purgly Magdolna (1881-1959) a Bajorországban, a Harmadik Birodalom foglyaként, majd a szövetségesek őrizeteseként megélt eseményeket rögzítette. A Libri Kiadó gondozásában megjelent könyv, amely e naplójegyzeteket változatlan formában és eddig még sehol nem publikált, gazdag képanyag kíséretében közli, történészi előtanulmány és utószó formájában mentegetőzik, amiért a magyar történelem ezen illusztris mellékszereplőjének a naplójegyzeteit nyilvánosságra hozza. Az előítéletektől mentes, józan elméjű olvasó azonban meggyőződhet róla: minden magyarázkodás felesleges, Horthy Miklósné írása a mások gondját átérző, fegyelmezett asszonyok napjainkban oly igen nélkülözött erkölcsi példáját adja.

A kiadvány előszavát Horthy István Sharif írta, mondandóját a nagyanyjáról őrzött családi emlékekre alapozta: „Kedvessége és nagyvonalúsága minduntalan megmutatkozott, különösen a nála szerencsétlenebb helyzetben lévők felé”…

Az övéi körében csak Magdamamaként emlegetett asszonynak nem volt könnyű élete. Sem a tengerésztiszt Horthy Miklós mellett, sem a császári és királyi szárnysegéd mellett. A főméltóságú asszonyként megélt 24 esztendő alatt sem, hiába volt Horthy Miklósné Purgly Magdolna e korszak közszeretetnek örvendő, jelkép-értékű nőalakja.

Négy gyermeke közül hármat kellett eltemetnie. (Magda lánya 1918-ban, Paulette 1940-ben, István fia 1942-ben vesztette életét.) Amikor a vékony füzetekbe jegyzetelt – föltehetőleg kétségbeejtő szorongásának és bizonytalanságának az oldására –, negyedik gyermekéről (akit a kormányzó fegyverletételi proklamációjának elhangzása után a németek foglyul ejtettek, hogy az apát fia életével zsarolva, lemondásra kényszerítsék) semmit nem tudott.

Naplójának július 22-i bejegyzése szerint, amikor kénytelenül távol levő férjét 44. házassági évfordulójukra emlékeztette, egyetlen mellékmondatban és rendkívül tapintatosan azokra a konfliktusokra is kitért, amelyekről a „jól értesültek” évtizedeken át oly’ igen szívesen susogtak: „Volt meg nem értés, keserűség is…” (Horthy Miklóst 1945 május 1-jén tartóztatták le az amerikaiak, a volt magyarországi kormányzó védőőrizetnek titulált rabsága – nürnbergi kitérővel – nyolc hónapig tartott.)

A főméltóságú asszony soha nem panaszkodott. Ha bánata volt, a szokásosnál is gyakrabban és bőkezűbben jótékonykodott. Miután pedig, egyetlen éjszaka alatt Magyarország first lady-jéből „a Harmadik Birodalom védelme alá helyezett” fogoly lett, megpróbált feleségként, családanyaként nagymamaként helytállni. Voltaképpen semmi másra nem törekedett. Amikor az amerikaiak május elsején hirschbergi szállásukon megjelentek, ezt jegyezte föl a naplójába: „csöbörből vödörbe”… Tizenöt nappal később meg ezt: „nem érezzük a békét”. Ennyi volt a jajszava.

Ha kellett, a tűzhely mellé állt, szeretteinek ő főzött ebédet. Azt a keveset is megosztotta a szűkölködőkkel, amit ez idő tájt Magyarországról juttattak el neki. Kilométereket gyalogolt a weilheimi országúton, hogy a szállásukhoz legközelebb eső katolikus templomban szentmisét hallgathasson. Kötögetett, és a sógora, Horthy Jenő által hozzájuk csempészett kis készüléken hallgatta az angol rádiót. A londoni magyar híradásból értesült arról is, hogy fiát, ifjabb Horthy Miklóst, a mauthauseni koncentrációs tábor foglyát kiszabadították…

A maga határozott stílusában naplójában sorra-rendre értelmezte is, amit a rádióban hallottakból fontosnak tartott. Május 18-án például azt, hogy elfogták Skorzenit, aki annak idején „elfogta és Németországba vitte Horthyt… Azért ez nagy elégtétel, hogy az a fő disznó, pökhendi fráter kékbe került”. Elégtétellel hallgatta azt is, hogy Himmlert is elfogták. Azt viszont háborgó lélekkel nyugtázta, hogy a Harmadik Birodalom második legbefolyásosabb embere az utolsó percben öngyilkosságot követett el. „Megérdemelte volna – írta naplójába Horthy Miklós hitvese –, hogy élve kerüljön az igazságszolgáltatás elé”.

A rádiós hírektől függetlenül is, magyarországi menekültekkel találkozva, őket hallgatva, gondolatban sokat időzött szülőhazájában. „Rendkívül aggódunk az otthoni harczi helyzet miatt” – írta 1945. január 21-én. „Milyen állapotban lehet a mi szépséges fővárosunk? Hát nem lett volna jobb már öt hét előtt feladni, megkímélni a pusztulástól, mikor így is biztos volt, hogy nem tudják tartani a nagy túlerővel szemben!... Ezek feláldozhatják a saját városaikat, de ne a másét!” „Ha októberben a közvélemény, de főként a hadsereg (Miklós) mellé áll, és utóbbi nem válik árulóvá – mennyi vért és anyagi kárt kímélhettünk volna meg. Most nem feküdne romokban szép magyar hazánk, és nem hullott volna szükségtelenül annyi magyar vér. Mindez, ami bekövetkezett, előre látszott már októberben, hat hónap előtt Magyarország területén befejeződhetett volna a háború…”

Mint ezekből a mondataiból is nyilvánvaló, de több más naplójegyzete alapján is egyértelművé válik, a kormányzóné a németeket és a nyilasokat tekintette szülőhazája igazi ellenségének, a magyar katasztrófa előidézőjének. A Sopronkőhidáról, Szálasi politikai börtönéből szabadult ismerősök is ezt a meggyőződését erősítették, amikor – földönfutóként, a fogoly Horthy Miklósné alkalmi szállásánál pár órára megállva –, arról adtak számot, hogy „a magyar nyilasok mennyivel kegyetlenebbek voltak, mint a német Gestapo, pedig az már sokat mond…”

A 64 esztendős, mindenéből kiforgatott asszonyt Péter és Pál napján csakis egy kérdés foglalkoztatta: mint boldogabb időkben, 1945-ben is elkezdődhet-e hazájában az aratás. „Volt-e vetés? És van-e mit aratni?”

Máskor pedig azzal érvelt, tán önmaga megnyugtatására is, hogy „így él az emberiségnek 90 százaléka, miért tegyen velünk a sors kivételt?” Meg azzal, hogy „egészen biztos hasznunkra válik ez a lemondás a jólétről, gondtalanságról”…

Naplójának tanúsága szerint – de hites urának, Horthy Miklósnak és menyének, gróf Edelsheim-Gyulai Ilonának a visszaemlékezései szerint is – Horthy Miklósné Purgly Magdolna zokszó nélkül, felebarátai iránti szeretetteljes figyelemmel élte száműzetése napjait.

És mégis, a fentebb idézett mondatokat, de más hasonlókat is figyelmen kívül hagyva, azt állítja a könyv alakban megjelentetett Napló utószavában a történész, előhangjában pedig az adott korszak kutatója, hogy „Horthyné gondolatai kizárólag a szerettei körül forogtak”, és, hogy naplójegyzeteinek „egyik leglényegesebb információja a kitartó hallgatás”.

A kiadvány egyik tudós közreműködőjéről sem tételezhetem fel, hogy a gondjaikra bízott dokumentumokat nem olvasták el figyelmesen. De, hogy fortélyosan burkolt kritikai megjegyzéseik az ötven-hatvan évvel ezelőtti idők követelményrendszerét juttatják eszembe – amikor minden „problematikusnak” tartott publikáció végére ajánlatos volt úgynevezett vörös csóvát illeszteni – el nem hallgathatom.

Sem azt az olvasóimnak szánt bátorítást, hogy Horthy Miklósné Naplója nem problematikus publikáció, s hogy az Utószónak, valamint a korszak kutatója által írt tanulmánynak nem kell minden állítását komolyan venni.

Horthy Miklósné: Napló 1944-45. Libri Kiadó, 2015. Ára: 3490 Ft

2016. január 17.

vissza >>