„Valóságot se rózsaszínre,
se feketére ne mázoljunk!”

Ne keresse a Kedves Olvasó a magyar nyelvű televíziók e heti programjában az alább ismertetett dokumentumfilmet, B. Révész László 1975-ös Kisamerikáját, mert azt bizony, sehol, senki nem tűzi műsorára. Annak ellenére sem, hogy ezt ma már bárki megtehetné. A betiltása után anyagi mivoltában is megsemmisült produkciót ugyanis, a kivágott részletek és a megmaradt negatívok felhasználásával rendezőjének sikerült visszahoznia az „örök halálból”. Producerének, a hazai mozgóképgyártást életben tartó magyar társadalomnak tehát nincs más teendője, mint kikövetelni, hogy ez a kordokumentumként is, filmtörténeti és művelődéspolitikai bizonyságként is fogcsikorgatóan figyelemreméltó ötvenkét perc minél szélesebb körben ismertté váljon.

A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű által Ózdon létesített munkáskolóniát, mióta megépült, Kisamerikának becézik-csúfolják a lakói. Fél-komfortjával, budisorával az 1970-es években a szocializmus szünet nélkül zengett eszméinek a megkérdőjelezésére is szolgált

B. Révész László, kinek a Magyar Televízió volt az egyetlen munkahelye, 1974-ben a fiatal rendezőknek a kompromisszumok nélküli kísérletezés lehetőségét biztosító Balázs Béla Stúdió (BBS) védőernyője alatt látott munkához. Forgatókönyvírója, Kozák Gyula, a hivatásos társadalomkutató akkor már évek óta Ózdon végzett szociológiai felméréseket. Operatőre, Kardos Sándor, a MAFILM munkatársa nem „csak” a tehetségével és a szorgalmával, de a merészségével is kitűnt kor- és pályatársai közül. Minden a „kezük ügyében” volt tehát, hogy ők, hárman a magyar valóságról hiteles mozgóképes helyzetjelentést készíthessenek.

Filmtervükhöz a hazai nehézipar „fellegváránál”, Ózdnál alkalmasabb terepet keresve sem találhattak volna. Bizonyára azt is jó előre felmérték, hogy a város sokat próbált, szókimondó s öntudatos munkáskollektíváját nem lesz nehéz szóra bírni, kameráik elé invitálni. Elsőként a még a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű által évtizedekkel korábban épített munkáskolónia lakóit: filozófiai műveket olvasó martinászt, „magánfürdőt” építő élmunkást, vadászszenvedélyének hódoló pártaktívát, munkásköltőt… Ráadásul, annak köszönhetően, hogy a hatvan félkomfortos, kis lakásból álló telepet Kisamerikának nevezték a helybéliek, eleve olyan „mellékzöngékkel” dolgozhattak, amelyekkel többjelentésűvé tehették filmjüket. Az a Kisamerika ugyanis, amelyet ők megörökítettek, minden tekintetben tragikomikus kontrasztja volt annak, amit az igazi Amerikáról bárki bárhol és bármikor elképzelhetett.

A B. Révész – Kozák – Kardos trió sorsukkal, munkájukkal, világukkal elégedett munkáshősöket állított a nézők elébe. Megtévesztett, átvert, testileg, lelkileg kiszipolyozott embereket.

Az élmunkás, ha már Kisamerika lakója, „fürdőmedencét” épít magának, sírgödörnyi méretűt. A munkásköltő az emberiség lelkiismeretének vallja magát, és fennen zengi, hogy a „valóságot se rózsaszínre, se feketére ne mázoljuk”. Majd pedig azokat a közhivatalnokokat élteti, akik másfél millió forintot „áldoztak” arra, hogy az 1970-es évek derekán, Európa közepén a munkáskolónia házaival szemben budisort létesítsenek. A pártbizalmi természetesnek tartja, hogy (vadász)fegyvert csakis az állampárt tagja vehessen a kezébe…

A Kisamerika című filmet, az eredetit csak egyszer vetítették, a Balázs Béla Stúdióban, az akkor már vagy tizenöt éve működő intézmény vezetősége (és tagsága?) előtt. Az illetékesek, nyomban a bemutató után hasznavehetetlen nyersanyagnak minősítették. Akként is kezelték: vágott munkakópiáját „archiválták”. (Raktárukat később csőtörés – vagy talajvíz? – áztatta…)

Az 1959 és 2000 közt működő BBS-ben 271 rendező 511 filmet rendezett, tudomásom szerint a Kisamerika kivételével mindegyikkel méltányosan bántak. A kivágott celluloid-darabok, a véletlennek köszönhetően megmaradt negatívok felhasználásával, harminc évvel később újraszerkesztett-rendezett dokumentumfilmmel napjainkban kellene méltányosan bánni. Olykor-olykor be kéne mutatni. Talán még azt is felismerhetnénk általa, milyen nagy gyakorlata van minálunk a megtévesztésnek…

2016. január 26.

vissza >>