Keserű lecke

A több mint fél évszázada az Amerikai Egyesült Államokban élő Deák István legújabb műve a második világháború mindezidáig nem igen kutatott jelenségeit tárgyalja, kollaborálás, alkalmazkodás, ellenállás és megtorlás egymással összefonódó kérdéskörét a fő helyen. Az Európa próbatétele című könyvről az Élet és Tudomány 2016/7. számában jelent meg az a beszélgetés, amelyet a neves szerzővel, a Columbia Egyetem Kelet-Közép-Európai Intézetének volt igazgatójával, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával a múlt esztendő utóján folytattam. Párbeszédünk „végszavát”, valamint az Élet és Tudományban közreadott interjút, és, természetesen, magát a meghökkentően izgalmas kötetet honlapomon ajánlom olvasóim figyelmébe.

A történész Deák Istvánnak – aki 1926-ban született Székesfehérváron, és 1948 óta él külföldön, 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja – a XIX-XX. századi közép-európai történelem a kutatási területe

A hagyományostól ugyancsak eltérő megvilágításban tűnnek fel az Argumentum Kiadónál Bánki Vera kitűnő fordításában magyarul megjelent Európa próbatétele című tanulmánykötet lapjain Németország szövetségesei, Olaszország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Horvátország, Bulgária… Azt olvasni róluk, hogy „ködös és zavaros szövetségi rendszerük jelentős manőverezési szabadságot biztosított nekik”.

Sokak állításával szemben – mondja Deák István – a hitleri Németország szövetségesei nem találták magukat kényszerpályán, maguk döntöttek olyan kérdésekben, hogy belépjenek-e a háborúba, s ha igen, mikor, vagy, hogy a hadjáratokban milyen mértékben vegyenek részt. A németek meg sem próbálták erre kényszeríteni őket. 1943-ban például több ország – a miénk is – visszavonta a csapatait a frontról. 1944-ben pedig Magyarországon kívül minden szövetséges állam sikeresen kilépett a német szövetségből. Szlovákia és Horvátország a háború végén visszatért az anyaországához, és így a szlovákok és a horvátok győztesként kerültek ki a háborúból. De azt sem árt emlékezetünkbe idézni, hogy Németország szövetségesei nem a náci ideológia iránti lelkesedésből vettek részt a Szovjetunió megtámadásában, hanem, hogy ez által német segítséget kapjanak saját területi igényeik kielégítésére, amelyek valamelyik szomszéd állam ellen irányultak. A baj az volt, hogy a szomszéd államok ugyanezen okból szintén a német szövetséget keresték…

Az interjúkészítés íratlan szabályait is feledve faggatnám könyvének számos, izgalmas fejezetéről. A Horthy Miklósról – a szokásos fekete-fehér jellemrajz helyett – adott árnyalt képnél is érdemes volna elidőzni, a központi ellenőrzés alá vont világháborús sajtó és rádió „tudatmódosító” hatásáról írt bekezdéseknél is… Itt és most alighanem mégis az a legfontosabb, hogy választ kapjunk arra a máig kínzó kérdésre, miként állt helyt Magyarország lakossága azokban a könyörtelen időkben, amelyeket többen is az emberiség legnagyobb tragédiájaként emlegetnek.

A háborús Magyarországon nem hiányzott sem az emberiesség, a humánus magatartás, sem pedig az embertelenség. Gondoljunk például arra, hogy 1939 őszén a kormány és a nép milyen szívesen fogadott be százezernél is több lengyel menekültet, köztük több ezer zsidót. De nem egészen két évvel később a magyar hatóságok egyszerűen átdobtak 18.000 zsidót, köztük menekülteket is az ukrán határon, ahol aztán a német megszállók, nem tudva, hogy mit kezdjenek velük, többségüket legépfegyvereztették. A túlélőket a magyarok nem engedték vissza. Emlékeznünk kell a magyar honvédség Délvidéken elkövetett kegyetlenkedéseire, de arra is, hogy ugyanakkor több mint 800 000 zsidónak számító magyar állampolgár élte megszokott életét, munkába járt, otthon lakott, ha akart, kávéházba, táncos helyekre, színházba járhatott egészen 1944 márciusáig, vagyis évekkel az után, hogy az európai zsidók nagy részét már lelőtték, vagy elgázosították. Az sem elhanyagolható, hogy 1944 márciusáig szociáldemokraták is ültek a magyar parlamentben, valamint egy-két zsidó politikus is. De a nemzet sohasem tudja lerázni magáról annak az emlékét, hogy 1944 késő tavaszán és kora nyarán a magyar közigazgatás azon dolgozott, hogy körülbelül 450.000 zsidónak tartott magyar állampolgárt vagonokba zsúfoljon, és az SS-nek átadjon. Sokan a deportált zsidók vagyonára, üzleteire, orvosi és ügyvédi praxisára azonnal rávetették magukat. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1944 vége felé legalább húszezer zsidó bujkált Budapesten, ami azt jelenti, hogy ezrek bujtatták, védelmezték őket. Nem az én feladatom megítélni, hogy mikor, milyen körülmények között viselkedtek a magyar kormányok és a nép emberségesen vagy embertelenül. Csak remélni tudom, hogy az emberszeretet napjainkban sem fog hiányt szenvedni a rövidlátó, önző gondolkodással és magatartással szemben.

2016. február. 12

vissza >>