Oscar tudja, tán díjazza is…

A Saul fia című magyar filmdráma esélyeire való tekintettel, ebben az évben minálunk is különösen nagy figyelmet fordít a közmédia a 88. Oscar-díj február 28-i ceremóniájára, melyet a Duna Televízió 0.20 órai kezdettel élő adásban közvetít. Hogy hány nézője lesz az öt és fél órán keresztül pörgő – vagy zötyögő – monstre adásnak, amelyet az 51 esztendős amerikai színész, tévé-producer, rendező és forgatókönyvíró Chris Rock „karmesterkedésével” követhetünk, nem tudom. De azt igen, hogy a Nemes Jeles László körüli jelölteket is érdemes szemmel tartanunk, idegeneket és helybélieket egyaránt. Elsőként talán a filmrendezőként ugyancsak most bemutatkozó regényírót, Alex Garland-t ajánlanám.

A visszatérő című film 12, a Mad Max 10 Oscar-díj várományosa; az Ex Machina csak két jelölést kapott, többek szerint mégis ez a produkció korunk nagy mozija

A közel kétórás amerikai-angol játékfilm, az Ex Machina voltaképpen egyetlen helyszínen játszódik és mindössze három szereplője van. És mégis, percről percre leköti nézője figyelmét, aki talán még a Vége felirat után is feszülten várja az újabb fordulatokat. Leginkább a természetes emberi érzelmek diadalát a mesterséges intelligencia kiszámíthatóan kiszámíthatatlan reakciói fölött…

Az Oscar-díjra jelölt forgatókönyvet is jegyző Alex Garland nem ajándékozza meg boldog véggel – happy endinggel – a befogadót. Nem azért, mert ez az 1970-es születésű férfiú a filmesek hagyományaira fittyet hányó, szívtelen figura. Hanem, mert okos ember lévén, pontosan tudja, hogy hiú ábránd mostanság bárkinek is boldog végre várni. A nagy tudósnak, a gazdag embernek éppúgy, mint a kispályás programozó fiúnak (az egyiket Oscar Isaac személyesíti meg a garland-i produkcióban, a másikat Domhnall Gleeson). Az általuk kreált, illetve tesztelt humanoid robotnak is csak az indulásnál vannak jó esélyei…

Van, aki a mesterséges intelligenciáról szóló sci-fi-ként nézi az Ex Machinát, és van, aki férfi és nő örök párviadalát részletező pszichológiai thrillert lát benne. Díszleteivel, jelmezeivel, látványosan, mi több: megkapóan steril mozgóképsoraival mindkét tábornak a kezére játszik Alex Garland és csapata. A pengeéles párbeszédeknek, át- meg átrendezett erőviszonyoknak köszönhetően ember és gép, férfi és nő kapcsolatát egyaránt tanulmányozhatja, aki az Ex Machinát megtekinti.

Az Európa tíz legtehetségesebb fiatal színésze közt számon tartott, 28 éves, svéd művész, Alicia Vikander játékának a hatására a rabul ejtett néző menet közben is átrendezi az Avának nevezett robotlánnyal kapcsolatos feltételezéseit. Hol robotnak álcázott, hús-vér embert lát benne, hol a földi asszonyokat is lepipáló gépezetet, „akinek” a kiszolgáltatottságát – akarjuk, vagy sem – egyre növekvő együttérzéssel kell figyelnünk.

Közben a háromszereplős dráma férfitagjai – az egyik, aki Avát megteremtette, a másik, aki a képességeit vizsgálta – a szokásos mellékszereplőknél is mellékesebb szereplőkké válnak. Félvállról vesszük az egyik ördögi gonoszságát és a másik gyámoltalanságát, csak a történet végén döbbenünk rá, hogy voltaképpen ők a mi közeli ismerőseink. Tükörképeink is, a XXI. századi halandók képviselői. Ava, akár robot, akár tökéletesre csiszolt, modern nőalak, a holnap végzete. Nem hogy segítséget, de életet se remélhet tőle senki sem.

A tíz Oscar-jelöléssel körülkerített Mad Maxnek, az ausztráliai George Miller rendezésének a műfajában aligha kételkedik bárki is. Közeli jövőnkben játszódó sci-fi ez a javából, ahogyan legelső elragadtatott, vagy porig sújtott méltatói mondták: „posztapoliptikus történet, klasszikus módszerekkel megjelenítve”.

A Föld egyetlen hatalmas sivatag, az emberiség szinte teljesen kipusztult. Aki életben maradt, gyilkos, fosztogató, ragadozó, vagy rabszolga, vérbank, tenyésznőstény. A hatalmat az birtokolja, aki vízzel rendelkezik. Ezúttal Halhatatlan Joe (megszemélyesítője: Hugh Keays-Byrne), akinél undorítóbb zsarnokot keresve sem lehetne találni.

A legbátrabbak, mint amilyen a rettenetes magányra kárhoztatott világvándor, Max (akit a 2015-ös produkcióban – az 1979-es, 81-es és 85-ös Mad Max-ekkel ellentétben Tom Hardy alakít, és nem az akciófilmekből állítólag kiöregedett Mel Gibson), meg a kemény katonalány (a könyörtelen Furiosát Charlize Theron kelti életre, művészi önmagát is meghazudtoló könyörtelenséggel), menekülni próbálnak az iszonyat birodalmából. Utazásuk minden általam látott road movie-nál fordulatosabb és szörnyűségesebb, kiváltképpen, ha az oda-vissza – voltaképpen sikerrel – megtett út végpontját is szemügyre veszem…

Boldog végre, persze, e százharminc perces, lenyűgözően letaglózó produkció esetében sem számíthatunk, ha csak a figyelmeztetést nem tekintjük annak: ma még talán van esélyünk megmenteni vizeinket, termőföldjeinket. Nekünk, magyaroknak – akik éppen most igyekszünk gőzerővel elherdálni természeti kincseink maradékát – kiváltképpen időszerű minden ilyesfajta sommás intelem.

Az egyes ember legyőzhetetlen élni akarásáról, kitartásáról sokat lehet papolni, számos műfajban szokás példázódni. Ezt teszi a tizenkét Oscar-jelöléssel büszkélkedő Alejandro Inárritu-film is, a két és fél óránál is hosszabb A visszatérő, egy állítólag a XIX. század elején valóban megtörtént eset alapján, Leonardo DiCaprióval a főszerepben.

Szörnyűségesebb kalandfilmet elképzelni sem tudok a válogatott borzalmakat is megbízható minőségben szállító Inárritu mozijánál, amelynek a végéről nem csak a happy end, de a katarzis, az erkölcsi megtisztulás, a lelki vigasztalódás lehetősége is elmarad. A Leonardo DiCaprio által megszemélyesített idegenvezető – hihetetlen megpróbáltatások árán – megbosszulja fia halálát és a saját megaláztatását, majd dolga végeztével ő is elbukik. Végérvényesen kidől a nagy játszmából, amelyet a nála gyöngébbek, tétovábbak és hiszékenyebbek folytatnak.

Napjainkig

Tökéletlenül.

Távlatok nélkül.

Egyetlen film, ha mégoly megrázó s megrendítő is, mint A visszatérő, nem sokat tehet értü(n)k, ezt valószínűleg az Oscar-díjról határozó filmművészeti és filmtudományi akadémia, az AMPAS tagjai is tudják. Talán éppen ezért díjazzák?

Az emberiséget vigasztalják általa?

2016. február 23.

vissza >>