Budapest ostroma

Mielőtt a dokumentumfilmek kategóriájában Oscar-díjjal jutalmazott művek rendezőinek (Sarmin Obed-Csinojnak és Asif Kapadiának) az aranyszobrot átnyújtották volna, a szókimondásáról híres humorista és médiamindenes, Louis C. K. – eredeti nevén: Louis Székely – pár keresetlen szóval illette azt a negatív megkülönböztetést, amellyel ezt a műfajt a játékfilmes lobby kezeli. A helyszínen elnéző mosollyal nyugtázták Székely Lajos szövegét; idehaza, a Saul-film Oscarjától kábult publikum föl sem igen fogta, a „jó rokon” mire hivatkozott. Aztán a II. Magyar Filmhéten a 2015-ös esztendő legjobb dokumentumfilmjének a Drifter című magyar-német játékfilmet kiáltották ki a hazai filmakadémia tagjai, miközben számos szakmailag kifogástalan, fontos és érdekes dokumentumfilm szerepelt a filmhét programján. A Budapest ostroma című, kétrészes produkció például, napok múltán is fogva tartja nézőjét.

A Budapest ostroma című, kétrészes dokumentumfilm nem csak a magyar társadalom, de Nyugat-Európa hiányos történelmi ismereteit is ki tudja egészíteni

A Nóti-Nagy Attila és Babos Tamás által jegyzett dokumentumfilm, a 108 napos budapesti csatát – szemtanúk visszaemlékezései alapján, történész szakértők értékelésével, valamint archív felvételek és újrajátszott jelenetek segítségével – megjelenítő Budapest ostroma hét éven át készült. Akik ugyanis – Ungváry Krisztián 1998-ban megjelent könyvének az ihletésére – a magyar történelem e tragikus korszakának az első teljes igényű mozgóképes feldolgozására vállalkoztak, elég nehezen kaptak terveikhez állami támogatást. A forgatókönyvíró-producer Nóti-Nagy Attila azonban, de voltaképpen a rendező Babos Tamás sem ült addig tétlenül, míg a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Program kilencmillió forintnyi adománya megérkezett. (Ez az összeg egyébként a közmédia központilag futtatott közmunkásainak a havi fizetéséhez mérhető.) Rögzítették azokat a visszaemlékezéseket, amelyek nélkül a városostrom tényleges történetét nem, hogy felidézni, de elképzelni sem lehetne.

A hosszú s kénytelen hallgatással feledtetett világháborús borzalom megidézésére, persze, azokat lehetett csak felkérni, akik az 1944 december 24-től 1945. február 13-ig tartó ostromot gyermekként élték meg. A Budapest ostroma című, hagyományos eszközökkel építkező dokumentumfilmnek három a jelzett időben tizenéves közszereplő a „tartóoszlopa:” Galántay Ervin, az ostrom tán legfiatalabb – tizennégy esztendős – katonája, Kokovay Gyula, a tizenhét esztendős hadapródiskolás, valamint a tizenegy éves holokauszt túlélő, Schramm Péter, akit édesanyjának az aranyláncáért penderítettek ki a sárgacsillagosok menetoszlopából, és löktek át éhenkórász pesti srácok bandájába… Mind a hárman harag és részrehajlás nélkül beszélik el emlékeiket. Egyszerűen, közérthetően és közvetlenül mesélnek a főváros ostromáról, amely két és fél hónapra két erős szovjet hadsereget állított meg, és, amelynek több tízezer civil áldozata volt. Olykor elcsukló hangon, és konok hittel szólnak, úgy tartják, ha történetüket egyre többen és többen ismerik, bátrabban remélhetik: jobb lesz eztán a világ… Vagy, ahogyan Semadám Károlyné összegzi Babos Tamásék kamerái előtt az 1945-ös városostrom számára egyértelmű tapasztalatát: „Ha ebből sem tanul az emberiség, nem érdemli meg, hogy a Nap rásüssön!”

Ez a produkció minden tekintetben alkalmas arra, hogy – kortól, iskolai végzettségtől, világnézeti meggyőződéstől függetlenül – bárkihez utat találjon. Elsőként persze, az ifjúsághoz kéne eljutnia, akár kötelező tananyag formájában is…

Aztán a Magyar Filmakadémia tagságához, hogy Andy Vajnától Novák Emilen át Vitézy Lászlóig mind megtanulják végre, mitől dokumentumfilm a dokumentumfilm.

2016. március 8.

vissza >>