Minálunk minden megtörténhet

Amikor a Magyar Televízió, a moszkvai ősbemutató után nagy sebesen a Stirlitz-sorozatot műsorára tűzte, jó ismerőseim, barátaim vagy nevettek, vagy dühöngtek A tavasz 17 pillanata láttán. Persze, csak egymás között. Mások tisztes (vagy inkább óvatos?) távolból figyelték a Vjacseszlav Tyihonov által alakított hírszerző jól, rosszul megjelenített kalandjait, az 1970-es évek derekán a magyar tévénézők jelentős hányadában még élénken éltek a szovjet hadvezetésről 1945-ben és 1956-ban szerzett tapasztalatok. Sokan a gyarmati sors velejárójaként fogadták idehaza a szovjet filmgyártás szuperprodukciójaként hirdetett, mozgóképes kémtörténetet; hogy a forradalom 60. évfordulójának évében miért kellett elővenni, föl nem foghatom.

A kézzel színezett szovjet kémtörténetet Brezsnyevtől Putyinig több szovjet vezető is kedvelte. Andropov, aki az egyik felelőse volt annak a döntésnek, hogy 1956-ban a szovjet csapatok megszállják hazánkat, a világra jötténél is ott bábáskodott

Azt már negyvenegynéhány évvel ezelőtt is látni lehetett, hogy milyen gyatra film a Julian Szemjonov regénye alapján készült Stirlitz-sorozat. A magyar nézőket a Bors Máté nevezetű, kommunista fenegyerekről forgatott kalandfilm-sor már évekkel korábban megtanította arra, mi kell a sikerhez, még a politikai meggyőzés érdekében elkövetett, mozgóképes történelemhamisítás esetében is. Fordulatos történet, a szokványostól eltérő, érdekes jellemek, jól pergő, életszerű párbeszédek, könnyen megjegyezhető s bármikor alkalmazható szlogenek, és, persze, nagyszerű színészek, a legkisebb szerepekben is…

A KGB, azaz az Állambiztonsági Bizottság megrendelésére készült, 17 pillanatos sorozatból mindez hiányzik. A Vjacseszlav Tyihonovval életre szólóan azonosított főszereplőn kívül nincs egyetlen olyan figura sem ebben az 1945 tavaszán játszódó történetben, akire érdemes volna figyelni. (Rá is csak mérsékelten, ahogyan egyenruhába bújtatott bájgúnárokra szokás…) A párbeszédeket gépies kommentárokkal helyettesítették, szellemességnek, életszerűségnek nyomát sem találni bennük. (Magyarul Both Béla hangján szólalnak meg ezek a szövegek, őrá pedig – jellemző módon – Bacsó Péter alapfilmjének, A tanúnak köszönhetően csak Bástya elvtársként emlékezünk…)

A történetek hitelét és izgalmát pedig az a tény aknázta alá régebben is – mai történelmi ismereteink alapján pedig, minden kétséget kizárva – hogy sohasem lehetett volna szovjet kém a német hírszerzésnek olyan magas rangú tisztje, mint amilyen az eredeti Maxim Maximovics Iszejevből Max Otto von Stirlitz ezredes lett. (A Harmadik Birodalomban csak az kerülhetett magas pozícióba, akinek a családfáját 1750-ig át lehetett kutatni s az alapos vizsgálat alapján kifogástalannak találtatott…)

Olyan produkció ez A tavasz 17 pillanata – amelyet április 5-től fő műsoridőben sugároz az M3, „természetesen” az MTVA által úgymond felelősen kiadott műsorújság, az RTV Részletes terjedelmes ajánlásával –, amelyen ma már a Napnál is világosabban látni a KGB elnökének Jurij Andropovnak a keze nyomát. (Azt már korábban is tudni lehetett, a végső jóváhagyást, hogy tudniillik Tatyána Lioznova rendezése adásba kerülhet, ez az elvtársainál jóval okosabb, ravaszabb és „módszeresebb” ember adta meg a filmnek. Amikor a kész művet, mint főcenzornak, megmutatták neki, mindössze két módosításhoz ragaszkodott: a stáblistáról le kellett venni a KGB-szakértők névsorát, valamint – tekintettel az NDK Andropov által váltig számon tartott érdemeire – a német munkásmozgalomról szóló betétnek is szerepelnie kellett benne.)

Andropov, aki minden kollégájánál hosszabb időn át, 1967 és 1982 között volt a hírhedt szervezet, a KGB elnöke, már a 70-es években is sejt(h)ette, hogy a Szovjetunió kommunista pártja által irányított társaság hírét – amelynek a mai Oroszországban is megvan az utódszervezete, az FSZB, azaz a belbiztonsági és kémelhárítási feladatokat ellátó Szövetségi Biztonsági Szolgálat – kozmetikázni kellene.

Alattvalójának, a KGB ügynökének, Szemjonovnak a könyvét, A Stirlitz-dossziét ő is ismerhette; a tömegtájékoztatás világában kellően jártas politikus létére a televíziós sorozatok hatásával is tisztában lehetett… Aligha kétséges tehát, hogy miként a nevezetes mű elfogadásánál, Andropovnak az elindításánál is kulcsszerepe lehetett. Végtére is Andropov felfogására jellemző, nem más korabeli szovjet politikuséra az a megközelítési mód, amellyel ez a film az ellenséget képbe hozta. A tavasz 17 pillanata ugyanis az első olyan szovjet háborús film, amely a német tiszteket nem ostoba fajankóként ábrázolja…

De nagyon nagy ember közbenjárására vall az a példátlanul magas összeg is, amellyel a 14 órányi sorozatot összekalapáló filmesek gazdálkodhattak…

Akiket egyébként mind magas állami kitüntetésben részesítettek. Nem is csak Brezsnyev, az SZKP főtitkára (aki annyira kedvelte a sorozatot, hogy adásidejére összpontosítva, még a központi bizottság ülését is elnapolta), de még Jelcin, az Oroszországi Föderáció első elnöke, sőt Putyin is dekorálta a sorozat stábját. Putyin ugyanis, saját bevallása szerint a stirlitzes kémhistória hatására választotta a hírszerzői pályát.

Hogy hozzánk hogyan és miért jutott el A tavasz 17 pillanata, és éppen az 1956-os forradalom 60. évfordulóján, csak találgatni lehet. Talán, mert a mi retro tévéadónk minden régi „sikert” igyekszik megismételni? Ma a szovjet Stirlitz, holnap a hazai gyártású Velünk élő történelem lesz látható műsorai közt?

Esetleg Jurij Andropovot próbálják megidézni általa? Az államférfit, aki az egyik fő felelőse volt annak a szovjet döntésnek, hogy a szovjet csapatok 1956 őszén megszállják hazánkat?

Vagy Putyin kedvében akarnak járni, akik a kézzel színezett ’73-as szovjet sorozat újrajátszását szorgalmazzák? Hadd lássa, mily’ készséges a magyar, mennyire tiszteli azt a művet és azt a szellemiséget, amely minden oroszok legeslegelső emberét magasra s egyre magasabbra ívelő pályáján elindította s meg is tartotta!

Minálunk minden megtörténhet.

2016. április 5.

vissza >>