Mozgóképregény

A tengereken innen és túl általánosan elismert operatőr, Koltai Lajos munkáit 70. születésnapja alkalmából sorra-rendre műsorára tűzte a közszolgálati televízió. Legelső rendezését, a Kertész Imre Nobel-díjas regénye alapján forgatott Sorstalanságot a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján, április 16-án, szombaton, 21.25 órai kezdettel vetíti a Duna Televízió. A hírre, hogy ez a 2005-ben, három ország közös munkájaként világra jött játékfilm a hazai nézőközönség előtt ismét megjelenik, még a 2005-ös budapesti bemutatót követő kritikusi hisztériánál is vadabbul kezdték el szapulni e produkciót. Úgy írnak, szólnak róla a filmművészet megfellebbezhetetlen (?) tudorai, mintha az Oscar-díjas Saul fia után nem volna létjogosultsága egyetlen magyar közreműködőkkel forgatott holokauszt filmnek sem… A Koltai Lajos féle Sorstalanság-, még inkább a higgadt és elfogulatlan befogadók védelmében, a 2005-ben, a Magyar Nemzet színes mellékletében közreadott jegyzetemet ajánlom honlapom olvasói figyelmébe.

A Nagy Marcell által megjelenített kamasz, Kertész Imre Köves névre hallgató, ifjúkori hasonmása, miközben Auschwitz és Buchenwald haláltáborát is megjárja, azzal a felismeréssel lépi át a felnőttkor küszöbét, hogy nincs olyan képtelenség, amit ne lehetne túlélni

Nagy baj, ha felnőtt korára elfelejti az ember, milyen volt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak lenni. Nem lesz jó szülő, tanár vagy művész abból, akivel ez a szerencsétlenség megesik.

Kertész Imre nem felejtette el, miként ismerkedett a világgal tizenöt éves korában. Ezt az emlékét örökítette meg Sorstalanság című regényében, amelyet Nobel-díjjal jutalmaztak.

Nem könnyű olvasmány a Sorstalanság. Sivár érzelemvilágú, sablonok szerinti gondolkodáshoz szoktatott kis hősének a felnőtté válás nagy leckéjét náci koncentrációs táborokban kell megtanulnia, s az író, hogy a valósághoz híven adjon számot e természetellenes fejlődési folyamatról, olyan nehézkes, bonyolult stílust alkalmazott ennek a tragikusan összetett lelki építkezésnek az érzékeltetésére, ami ugyancsak próbára teszi az olvasót.

Sokan mondják, talán a holokauszt tényének szokatlan ábrázolási módja ragadta meg az irodalmi Nobel-díjról határozók figyelmét. Cáfolni akarták az oly’ gyakran hangoztatott kijelentést: Auschwitz után meghalt a kultúra, s vele minden művészet. A Sorstalanság – talán így gondolhatták – azt tanúsítja, hogy nem halt meg, „csak” az Auschwitz utáni nemzedékeket szinte elviselhetetlen szellemi és érzelmi megpróbáltatások elé állító kihívássá vált.

Nem tudom, mennyire helytálló ez az eszmefuttatás. Azt viszont igen, hogy akár igaz, akár nem, a döntés, hogy tudniillik vevő-e erre az Auschwitz utáni „új kultúrára” az emberiség, a befogadók oldalán van. Minálunk.

Kertész Imre 1975-ben írt művére sokáig nem voltak „vevők” az emberek. Azok sem, évtizedeken át, akik a Nobel-díj hírére az egekig magasztalták, és az óta is, szünet nélkül szuperlatívuszokkal beszélnek róla. Igaz, a kádári idők irodalompolitikája is megtette a magáét, hogy még csak véletlenül se lehessen közbeszéd tárgya Kertész Imre legelső írása. (Milyen érdekes volna utánanézni, ha egyáltalán lehetőség nyílna rá, hogy kik fűrészelték el a 70-es években a regény kiadatását, tárgyszerű méltatását!)

Koltai Lajos, a filmgyártás és a filmművészet magasiskoláját a legjobb helyeken kijáró, nemzetközi hírű és rangú operatőr még a Nobel-díj előtt vevő volt Kertész Imre könyvére. Méghozzá lelkes vevő: mások számára is viszonylag könnyen befogadható állapotba akarta hozni a regényt, játékfilmet óhajtott csinálni belőle. Csinált is, és most Kertész Imre heves indulatoktól fűtött hívei kárhoztatják a legharsányabban emiatt.

(Valamivel csendesebben fejezik ki rosszallásukat, akiket a magyar – német – angol koprodukcióban forgatott Sorstalanság-film hazai viszonylataink közt szokatlanul magas költségvetése hozott ki a sodrukból. Ezt a csoportot is jól ismerjük, a Széchenyi-film és a Bánk bán-produkció körüli médiaviharok idejéből.)

De sistergő elutasítással szólnak Koltai Lajos rendezéséről azok is, akik a személyes S(s)orstalanság élményüket (olvasatukat) kérik számon a mozgóképváltozattól, akár az eredeti szöveget is feledve. Miért mutatja szépnek a film a táborok alkonyi óráját? – kérdik egyesek, miközben Kertész Imre könyvéből szám szerint is kiemelhető, hányszor használja az író éppen ezt a jelzőt: szép, hősének halál-közeli felismeréseit is részletezve. Koltai Lajos ugyanis – érdem ez, vagy vétek döntse el, aki akarja – erősen ügyelt rá, hogy szinte szóról szóra képezze le Kertész Imre írását, és ebben az elhatározásában a forgatókönyvírónak fölkért szerző, úgy tűnik, készséges partnernek bizonyult. (Legfeljebb a sommásan magyarellenes kitételeket „felejtették ki” a filmes adaptációból, és az 1945 utáni történéseket előlegezték-jövendölték meg néhány igen találó jelenet segítségével. Ugyan ki hibáztathatja őket emiatt?)

A Magyar Televízió által is támogatott, tehát minden bizonnyal a „királyi” tévé műsorán is hamarosan megjelenő film – szerintem – nem érdemli meg azt a sok támadást, ami február 8.-i bemutatója óta idehaza körülveszi. Képregény készült a Nobel-díjas írásból, mozgóképregény, a műfaj íratlan szabályainak megfelelően. Nézhető alkotás, kitűnő színészi alakításokkal, gondos operatőri munkával, bombasztikus kísérőzenével és kis hibákkal. Nagyobb gyarlóságok is megestek már a mai magyar mozgóképvilágban, mint amilyeneket most a Sorstalanság számlájára – balról, jobbról – fölírnak…

2016. április 15.

vissza >>