Azé a szívük, aki fölemeli

Idehaza mesterségesen (is) gerjesztett érdektelenség és masszív értetlenség fogadta Goda Krisztina Veszettek című rendezését. Párizsban, az április 5. és 12. között 33. alkalommal megrendezett nemzetközi filmfesztiválon, a FIFE-n – a közönség szavazatai alapján! – 90 versenyfilm közül a legjobb játékfilm díját kapta meg a napjaink égető társadalmi kérdéseit feszegető produkció. Úgy tűnik, Párizsban „első blikkre” is felfogták e film nézői, amit itthon a nagyokosok sem akartak észrevenni, hogy ez a történet nem szélsőjobboldali fenegyerekekről, bőrfejűekről szól. Hanem azokról a kallódó fiúkról, akiknek azé a szívük, aki fölemeli.

A lepukkant vidéki városban családi háttér-, munka- és életcél nélküli fiatalok keresik a helyüket. Az önös érdekeit mindennél többre tartó „nagyember” meg is találja – helyettük

Akik a közkedvelt francia művész-moziban, a Cinéma des cinéastes-ben a 115 perces magyar filmet megtekintették, vélhetően nem ismerik József Attila A város peremén című versét, az 1933-ból való, híres költeményt, amelyben a Veszettek-béli, vad fiúk hasonmásai is bemutatkoznak: „Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt,/ az anyag gyermekei./ Emeljétek föl szívünket! Azé,/ aki fölemeli.”

Persze, nagyon is elképzelhető, hogy a többség számára idehaza is ismeretlenek József Attila idézett sorai, más, életbevágóan fontos tudnivalókkal egyetemben. Csak a folyton folyvást ismételgetett, televíziós műsorokban szajkózott közhelyeket jegyzik meg az emberek, a tantörténetek által beléjük sulykolt sablonokat, semmitmondó frázisokat, a valóság tényei helyett.

Aligha a véletlen műve, hogy Goda Krisztina drámaian elhallgatott, ímmel-ámmal reklámozott rendezését szülőhazájában a „szélsőjobbos erőszakszervezetekről erőtlenül szóló” moziként méltatták, akik szóltak róla egyáltalán. És, mert a Czető Bernáth László regénye s Divinyi Réka forgatókönyve alapján készült film ifjú hősei és anti-hősei rövidre nyírt hajjal, vagy kopaszon jelennek meg e produkcióban, önvédelmi sportokkal erősítik izmaikat és egyre durvább utcai balhékba bonyolódnak, hiteles kritika helyett a „bőrfejűeknek” mifelénk feltétlenül kijáró kifogásokat kezdték el ismételgetni a hivatásos műítészek a Párizsban – lám, mégis – díjazott film kapcsán. Olvasóikat, a Veszettek lehetséges befogadóit is félrevezetve.

A történet „politikai hátterét” vizslatták, a hazai szélsőjobbnak mozgásteret biztosító elemeket keresték a filmben, meg a megoldatlan társadalmi problémákra írandó receptet. Hiába bizonygatta a rendező, hogy egyetlen filmen sem lehet számon kérni a megoldást az általa megjelenített társadalmi problémákra, s hogy őt a „politikai háttér” a legkevésbé sem érdekelte; csak az egyes embert és a közvéleményt befolyásoló mesterkedések, a manipuláció természete foglalkoztatta…

Azok sem figyeltek Goda Krisztina válaszaira, akik kérdőre vonták. Filmjére is csak messziről, elkoptatott közhelyeink nagyítóján általnézve…

Uj nép, másfajta raj” jelenik meg e filmben, más csapat, mint amilyet az amerikai bunyós, skinheades vagy hippis filmekben láthatunk. Ezek a fiúk a mi kelet-közép-európai társadalmi bajaink kárvallottjai. (Közülük a két végletet, az erkölcsi tisztaságát megőrző kisebbik testvért ifj. Vidnyánszky Attila, „a cél szentesíti az eszközt” elméletét készségesen elfogadó s lelkesen gyakorló bátyját Klem Viktor alakítja. Elképesztő hitelességgel.) Róluk is elmondható, amit József Attila a saját kortársairól többes szám első személyben állított: „a való anyag teremtett minket/ e szörnyű társadalom/ öntőformáiba löttyintve/ forrón és szilajon,/ hogy helyt álljunk az emberiségért/ az örök talajon.”

Családjukat, ha volt egyáltalán, szinte éppen úgy tette tönkre a felemásra torzult rendszerváltás, mint a jelenüket, a jövőjüket. Apjuk börtönben ül, vagy fölszívta a nincstelenség, rokonságuk nagymenők bandájához állt be „mindenesnek”. Többen közülük kábítószer-kereskedők „gyorsfutárjai”. Se szakképzettségük, se munkájuk, még az álmaik és a vágyaik is szegényesek. Gyanakvók is, ám, ha valaki olyan ügyesen és kitartóan cserkészi be őket, mint a Fenyő Iván által dermesztően jól megjelenített, új nagyfőnök, előbb-utóbb megadják magukat. Csakugyan azé lesz a szívük, aki fölemeli.

Kezdetben csak önvédelmi sportokra tanítja a városukban garázdálkodó bűnszövetkezeteknek kiszolgáltatott fiúkat a hirtelenjében kinevezett rendőr-alezredes. Aztán az egyik vadásztársaságtól kapott cuccokkal fel is ruházza őket. Csakhamar olyan rendfenntartó csapatot szervez belőlük, amelyik – egy-két eredményes akció után – igen népszerű lesz a település lakói előtt. Kisvártatva azonban az erkölcsi alapok, pozitív példák nélküli társaságot megbolondítja a „siker”, szinte korlátlan lehetőségeik tudata, s nincs, aki megintené, helyre is rázná őket. Mesterük, a városban immár erős gyökereket eresztő rendőrkapitány politikusi pályáját építi, az általa képzett legények – egy rokonszenves, kis kopasz kivételével – kérlelhetetlen magánhadseregként segédkeznek ebben.

Gyilkos indulatok uralkodnak a városon…

Az utóbbi évek tán legfontosabb filmje a Veszettek: a kallódó ifjúságra hívja fel a figyelmet. Arra a távlatok nélküli nemzedékre, amelyikről fönt is, lent is csak akkor vesznek (veszünk) tudomást, ha mindnyájunknak komoly főfájást okoznak. Goda Krisztina, aki nem „csak” olyan szórakoztató filmek rendezője, mint a Csak szex és más semmi, de olyan kőkemény háborúellenes műveké is, mint a Horvát szindróma című dokumentumfilm, 2015-ben gondoskodott róla, hogy végre komolyan figyeljünk arra az ide-oda hányódó sokadalomra, amelyiknek a boldogulása, vagy az elkallódása – miként a főfájás, komoly gondok esetén – mindnyájunkat mozgósító felelősség lehetne.

A Veszettek rendezője nem nézett se jobbra, sem balra, pártpolitikai kacsintások nélkül dogozott. Mi meg – miközben Párizsban tapsolnak neki – átnézünk fölötte? Köztelevíziók, hé, mi a válasz erre?

2016. április 19.

vissza >>