Minden igaz

„Nem egy koré ő, hanem minden időké” – kibírhatatlan kollégája és ádáz vetélytársa, Ben Jonson, hét esztendővel az után, hogy Shakespeare-t eltemették, e szavakkal hódolt felülmúlhatatlan pályatársa emléke előtt. Persze, válogatott komiszságokból összeállított számlájának a rendezéséhez az is hozzátartozott, hogy e nagy és igaz mondása mellett a megboldogult „csekély latinja és még kevesebb görögje” fölött is élcelődjön keveset. Ettől függetlenül Jonson a legfontosabb tudnivalót örökítette ránk, amit a négyszáz éve, 1616. április 23-án, az ötvenkettedik születésnapján a túlsó partra költőző Shakespeare-rel kapcsolatban mindnyájunknak meg kell jegyezni: minden idők színpadi szerzője ő. A mi időnké is, amelynek az a lehetőség is megadatott, hogy születésének és halálának a kerek évfordulójára is emlékezhessen: 2014-ben születésének 450., 2016-ban halálának 400. emléknapját idézhettük-idézhetjük meg a világ előtt. Kis hazánkban, ahol Shakespeare kultusza századok óta forradalmi változásoknak volt az előhírnöke , a 2016-os évfordulóra Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban Shakespeare-hez méltó módon figyelmeznek: április 23-án, szombaton 21.15-től élő adásként közvetítik a Royal Shakespeare Company műsorát.

A Shakespeare Live! című emlékműsorban megjelennek azok a népszerű angol színészek – Helen Mirren, Benedict Cumberbatch… – akiket az utóbbi időben a Shakespeare-színművek legemlékezetesebb filmadaptációiban láthattunk. Az est házigazdája David Tennant, a 2009-es Hamlet-film címszereplője

Az ifjú Shakespeare-ről sok mindent tudni vélünk (leginkább a mesés történetek szintjén), az érett férfiúról annál is többet.

A vénülőről keveset. Talán, mert nem is igazán érdekel bennünket. Nem tudunk, meglehet, nem is igen akarunk azokkal a meghökkentő tényekkel szembesülni, amelyek az öregséggel farkasszemet néző Shakespeare körül összegyűltek. Hogy az a nagyszerű elme, kinek életre szóló színházi-, film- és olvasmányélményeinket köszönhetjük, még ötven sem volt, amikor kihátrált a szellemi életből; hogy utolsó műveit társszerzőkkel írta. (A VIII. Henrikről szóló, Minden igaz című színművét, sőt vélhetően A vihart is a nála tizenöt évvel fiatalabb John Fletcherrel, akinek élethossziglani „műfaja” volt a társszerzőség.) Hogy stratfordi könyvtárát és birtokait a gondtalan, tétlen és derűs öregkor reményében gyarapította…

Amiből aztán valószínűleg semmit sem élhetett meg. Az 1613 után Londonból szülővárosába véglegesen visszaköltöző Shakespeare-t többféle baj és bánat fogadta Stratfordban. A történész – dokumentumfilmes - televíziós Michael Wood Shakespeare nyomában című könyvének utolsó fejezeteiben a rendelkezésére álló tudományos kutatások alapján és Shakespeare végrendelet-variánsainak a megfejtése árán, hihetően – és olvasmányosan! – adja tudtunkra, mifélék. (A 2003-ban megjelent kiadvány 2006 óta – az Alexandra jóvoltából, Babits Péter fordításában – magyarul is olvasható. Majd egy évtizede szerettem volna írni róla, valami vagy valaki azonban mindig utamat állta. Shakespeare halálának négyszázadik emléknapján azonban, Válogatott mulasztásaim közé sorolva, végre szólhatok róla.)

Judith nevű lányát újdonsült hites urával együtt – mert nagyböjt idején különleges engedély nélkül házasodtak össze – egyházuk kiközösítette. Shakespeare elveszítette önazonosságát igazoló pecsétgyűrűjét, veszteségét sorscsapásként élhette meg. Meghalt a sógora… „Úgy érezhette, semmi sem védi a kaszás kor ellen” – olvasni Wood könyvében.

A végrendeletét még egyszer és utoljára megváltoztató Shakespeare 1616 tavaszán mégsem igen tiltakozott a kikerülhetetlen ellen. Pénzt hagyott a város szegényeire, ajándékot a barátaira és a szomszédjaira, „második legjobb ágyát” a hitvesére… Majd – egyes állítások szerint – nagyot mulatott régi vetélytársával, Ben Jonsonnal, és elindult a „túlsó part” felé.

Voltak, akik azt gyanították, azok a „ritka bajok” okozták halálát, amelyeket még az 1590-es években szedett össze, Londonban. Mások szerint szélütést kaphatott, ezt a diagnózist, nagy merészen, a végrendeletén látható, reszketeg kézre valló aláírására alapozták-alapozzák.

Azt senki nem említette, stratfordi polgártársai s közvetlen utódai talán nem is tudtak róla, hogy Shakespeare – a LXVI. Szonett tanúsága szerint – már negyvenévesen is a halált hívogatta: „Fáradt vagyok, ringass el, ó halál:/ Az Érdem itt koldusnak született… És Észre láncot doktor Balga vet/ És Hatalom előtt néma a Szó/ És Egyszerű kap Együgyű nevet/ És Rossz kapitány rabja lett a Jó/ Fáradt vagyok, jobb volna sírba mennem…”

Michael Wood, miután könyvében a Shakespeare halálát okozó, lehetséges kórokat lelkiismeretesen felsorolja, s a sorból a londoni éjszakai élettel együtt járó mértéktelen italozást sem hagyja ki, a gloucestershire-i Richard Davies-t idézi, aki szerint a költőnek „a katolikus rítus szerint adták fel az utolsó kenetet, azaz a hit erejéből vigaszt merítve, Shakespeare pápistaként halt meg”.

Ezt, persze, szekularizált világunk ultramodern művelődéstörténészei erősen vitatják. Michael Wood azonban megértően, mi több: együttérzéssel filozofál a vallástalanok által aggályosan fogadott tanúságtétel fölött: „Mint oly sokaknak, akik végigélték Erzsébet korát, talán neki is megingott a hitbe vetett bizodalma… – írja. – … ám az utolsó pillanatban talán újra rálelt a gyermekkori bizonyosságra… S ha csakugyan katolikus utolsó kenetet kért, talán nem csak a múlt, a szülők és ősök iránt tanúsította hűségét, de a régi Anglia felé is, amelyet „dobra vertek”, mint „kopár szántót vagy meddő majorságot”.

Igen, ezt az életérzést mi is ismerjük, Shakespeare múlt iránti hűségét nagyon is értjük, megértjük. Halálának 450. évfordulóján megrendülten mondogathatjuk is: Lám, lám, századok múltán is fontos tudnivalóról, követni érdemes példáról gondoskodott! És nem is a színpadon! De még a halálos ágyán is!

Hogy XXI. századi nézője mit kezd vele, nem tudom. Az Uránia Nemzeti Filmszínházban végignézhető, Londonból közvetített élő adásra hangol? Vagy előveszi Shakespeare összes műveit – több nagyszerű kiadást találni belőlük idehaza is, én mindörökre az 1964-esre szavazok –, és az utolsó oldalaknál, az utolsó soroknál üti fel őket? Ott is a 450 éve elhunyt Shakespeare végrendeletére talál, Babits Mihály magyar szövegével: „Oda a szellem, oda a báj;/ S kétségbe kéne esni ma,/ Ha nem könnyítne szent ima,/ Mely a kegyelem kényszere,/ S minden hibának gyógyszere…”

2016. április 22.

vissza >>