Mit csinált Marsigli 330 évvel ezelőtt?

Ha a média szinte napi rendszerességgel nem foglalkozna a budavári királyi palota legújabb kori rekonstrukciójával, talán senkinek nem jutna eszébe, hogy az 1300-as évektől folyamatosan épített, Nagy Lajos, majd Zsigmond király és Mátyás király által kibővített és ki is teljesített uralkodói lakhely 330 évvel ezelőtt, a több hónapon keresztül tartó, 1686-os ostrom idején dőlt romba s tűnt el ország-világ szeme elől, a maga reneszánsz szépségével egyetemben. A budai vár XVII. századi drámájáról nem készült játékfilm, nem úgy, mint 1849-es visszafoglalásáról. Romantikus regények szerzőit sem igazán hozták lázba a történet név szerint is jegyzett szereplői. S mi, magyarok egyébként is könnyen felejtünk. Vér áztatta emlékköveinket – úgy tűnik – késedelem nélkül.

Budavár 1686 évi ostroma Franz Geffels festményén – Lotaringiai Károly táborából nézve

Elődeink számára még téma volt a budai vár 1686-os ostroma, legalábbis úgy emlékezem. Persze, nekik a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írt Magyar történet tette egyszerűvé az emlékezést. E jeles munka ugyanis – mindössze két oldalon – olyan pontosan, körültekintően és közérthetően ismerteti olvasóival, hogy mi történt Budán és környékén júniustól szeptemberig az Úr 1686. esztendejében, hogy azt bárki megjegyezhette, különösebb szellemi megerőltetés nélkül életre szólóan emlékezetébe is véshette. Családi beszélgetések, budavári séták alkalmával utódainak tovább is adhatta.

Szekfű Gyula – akinek a leírását a Hóman Bálinttal közösen összeállított történelmi monográfia első kiadása óta eltelt 88 esztendő sem kezdte ki – a hadjárat diplomáciai előkészítésének az elbeszélésével indította a budavári ostrom történetét. Annak a hatalmi s hadviselési rivalizálásnak a bemutatásával, amely a törökök visszaszorításával próbálkozó Európát folyamatosan megosztotta, s amely a Buda alatt összesereglett, soknemzetiségű hadat igencsak gyöngítette. (A császár veje nem volt hajlandó a haditervet kidolgozó Lotaringiai Károly alatt „szolgálni”, apósa meg nem akarta a „jó” rokonnak kedvét szegni. A napjainkban is elég jól ismert helyzetet végül egy józan és bátor szerzetes, bizonyos Marco atya oldotta meg, aki kijárta I. Lipótnál, hogy Buda ostromának Lotaringiai Károly legyen a fővezére, a vő pedig a saját csapatait kommandírozza…)

Szekfű Gyula óvatosan bánt a számokkal. Akkor is, amikor a svábok, frankok, olaszok, spanyolok, angolok, skótok és, persze, magyarok részvételével összeállt seregről szólt, és akkor is, amikor a vár védelmezőiről nyilatkozott. (Kései utódai Lotaringiai Károly nyolcvanezres létszámú seregéről szoktak beszélni, valamint arról a várat védelmező tizenötezer törökről, akik a kapitulációról tárgyalni sem akaró Abdurrahman basa körül összegyűltek.)

A mintegy tízszeres túlerővel szembesülő várőrség – a polgári lakosság, a kereskedők és az asszonynép segítségével – igyekezett a természet által nyújtott védelmi lehetőségeket is, de a haditechnikát is teljes mértékben kihasználni. Tettrekészségük majd egy hónapon át komoly következményekkel járt. A július 27.-re időzített általános roham után a keresztény sereg annyira meggyöngült – olvasni a Magyar történetben – hogy a nagyvezír által az ostromlott vár megsegítésére küldött felmentő csapattal nem is mertek nyílt csatába bocsátkozni. Csak, amikor a Nyugatról és Északról a megsegítésükre küldött hadtestek megérkeztek – Carafa katonái, Heisteré, a kétezer fős svéd csapat szeptember 2-án, az utolsó pillanatban – akkor tudták elfoglalni a vár északi oldalán levő belső bástyákat; rettenetes utcai harcok árán akkor indulhattak el a királyi palota felé. S akkor is csak úgy, hogy – amiként Szekfű Gyulánál olvasom – „egy-egy német ezred élén 50-100 hajdú haladt”…

Abdurrahman fegyverrel a kezében esett el, helytállására tisztelettel emlékezik az utókor. Aki a védők közül életben maradt, a palota udvarán tette le fegyverét.

A győzelemittas katonák – a bajor választófejedelem jóváhagyásával – három napon keresztül zsákmányolhattak. Ez a keresztényinek aligha mondható három nap is hozzájárulhatott ahhoz, hogy „Budavár teljesen leégett és elpusztult”.  A másfélszázados török uralom hagyatéka is – 23 mecset, 9 meleg-fürdő, 22 sütőház, több népkonyha és jégverem, 1 kőből épült iskola, 4 török kolostor, köztük Gülbabáé is, 42 kaszárnya a várőrző janicsárok számára… –, Mátyás király egykor Európa szerte csodálattal emlegetett palotájának a török időket is átvészelő maradékai mellett.

Az üszkös romok között itáliai nemesember lépegetett – nincs olyan leírása a budavári palota 1686-os ostromának, amelyik ne idézné fel Luigi Fernando Marsigli, latinosan: Marsilius alakját – Corvinákat próbált a teljes pusztulástól megmenteni. Arról hallgat a fáma, legalábbis a történetíróké, hogy a 28 esztendős tudós férfiú – hadmérnök, térképész, meteorológus, néprajzkutató, hidrológus, botanikus, földrajztudós, nyelvész-filológus… – hány Mátyás híres könyvtárából való kódexlapot szedhetett össze Budán, a törökök fölött aratott nehéz és vad győzelem napján. És arról is, hogy kinek és hová továbbíthatta őket. (Valószínűleg a szülővárosában, Bolognában, általa alapított tudományos intézetben helyezte el valamennyit. Ott, ahol a saját iratait, térképeit, az általa gyűjtött keleti és nyugati emlékeket őrizte, őriztette.)

Számomra ez az ember a 330 évvel ezelőtti, budavári történések egyetlen biztos pontja, korok és rendek fölötti reménysugara.

És nem azért, mert az 1686. szeptember 2-át követő napjait is ismerem: hogy mindvégig részt vett a Magyarország felszabadításáért vívott harcokban; hogy a karlócai béketárgyalásokon, az egyetlen helyismerettel rendelkező szakértőként a magyar érdekeket képviselte; hogy először térképezte fel a Magyarország és az oszmán birodalom közti – mintegy 850 kilométeres – határszakaszt; hogy egy Erdélyben talált botnaptár alapján ő őrizte meg számunkra a rovásírás legterjedelmesebb emlékét; hogy hatkötetes Duna-monográfiájának az utolsó kötete az első összefoglaló mű, amely a magyar flórára vonatkozik…

Hanem, mert holtak közt, tűzben, mocsokban, bűzben és koromban, a romok közt is megmutatta, mi az ember teendője: a megmaradt értékeket menteni.

A zsákmányszerzés, a rombolás a bunkók és az ostobák műfaja, háborúban, békében egyformán.

2016. április 30.

vissza >>