Bábel

Fél évszázaddal ezelőtt a hat elemit végzett öregek is ismerték a bábeli történetet. Idézték is, ha felfuvalkodott emberek tüsténkedtek körülöttük. Isten előbb-utóbb megbünteti őket, mondogatták, mint Babilónia népét, amikor égig érő tornyot akartak építeni. Manapság az úgynevezett tanult emberek is többet tudnak Harry Potter fantasztikus kalandjairól, mint a bibliai történetekről. A mexikói filmrendező, Inárritu, mielőtt Bábel című filmjének a forgatásához hozzákezdett volna, stábjának az ótestamentumi Babilóniáról kezdett el mesélni. Tejfehérbőrű, szöszke gyermekszereplői határtalan figyelemmel hallgatták.

A több kontinensen, négy országban, az amerikai, marokkói, mexikói és japán emberek közt játszódó Bábel azzal foglalkozik, ami az embereket összekapcsolja, s nem azzal, ami megosztja

A francia – amerikai – mexikói koprodukcióban készült filmdráma – valóban megtörtént eset alapján – olyan tragikus történetsort jelenít meg, amelynek a szálai Marokkót Japánnal és Kaliforniával, Kaliforniát Mexikóval kötözik össze. Egymástól végzetesen különböző kultúrákat, egymással szót érteni képtelen embereket, szegényeket és gazdagokat, ártatlan gyermekeket és kétségbeejtően felelőtlen felnőtteket, akikben azonban – a szinte mérhetetlen térbeli és civilizációs távolságoktól függetlenül – ugyanazok a fájdalmas érzések munkálkodnak: a szeretethiány és a magány bénító ereje.

A harmadik gyermekük halálát feldolgozni képtelen házaspár Északnyugat-Afrikába utazott, ám Marokkó kietlen tájain sem a megnyugvás fogadta őket. Hanem egy puskagolyó. A fegyvert, amelyből kilőtték, tehetős japán üzletember hagyta e vidéken. Helybéli kísérőjét ajándékozta meg vele, aki aztán a sivatag szélén, zord sziklák karéjában élő kecskepásztornak adta el, legyen mivel a környék ragadozóitól, a sakáloktól a nyáját megvédeni. A pásztor fiai meg, sakálok híján, és, mert más mozgó célpontot nem találtak, a völgyben haladó turistabuszra irányították új „játékszerük”…

Az életveszélyesen megsebesített asszony kórházba szállítását diplomáciai bonyodalmak nehezítették, az akadályok elhárítása érdekében kétségbeesetten telefonálgató családfő csak félszavakban közölhette az otthoniakkal, hogy nem érnek haza a megbeszélt időre. A szerencsétlenül járt házaspár két gyermekére vigyázó dada, hogy fia esküvőjén jelen lehessen, magával vitte Mexikóba a gyámságára bízott gyermekeket. „Csak” a visszatérésnél támadtak gondjai, Észak-Amerika (tán) legnagyobb és legforróbb sivatagában, a Sonorában a tűző napon, étlen, szomjan kellett vesztegelniük…

Alejandro Gonzáles Inárritu válogatott vészhelyzetekben vergődő hősei közül (kiket a világsztárok és a helybéliek közül kiválasztott amatőrök szinte azonos elhitető erővel jelenítenek meg, Cate Blanchett és Brad Pitt csakúgy, mint a jobb sorsra érdemes marokkói kamaszokat alakító Said Tarchani és Boubher Ait El Caid) „csak” azok nem értenek szót egymással, akik egy nyelven beszélnek.

Akiknek ugyanaz az anyanyelvük. A szerencsétlenül járt asszony férje meg a honfitársai, az utastársai; a marokkói hatóság egyenruhásai, valamint a rettenetesen nagy bajba keveredett pásztorcsalád apraja, nagyja; a japán üzletember meg a lánya… Ez utóbbiak sem a miatt, mert a lány süketnéma, és környezetével csak jelbeszéd révén vagy írásban képes kommunikálni. Hanem, mert nem ismerik egymás érzelmeit.

„Az igazi korlátok bennünk vannak – mondta Inárritu abban a werk-filmben, amelyet a Bábel forgatása közben készítettek. – Azok a legveszélyesebbek. A külső korlátokat, a fizikaiakat könnyű ledönteni, a bennünk lévőket sokkal nehezebb.”

Adandó alkalommal Inárritu azt is bevallja, hogy, amikor a Bábelhez hozzákezdett, az emberek közti különbségekről akart filmet forgatni. Ám, menet közben nem tudta nem észre venni, hogy – alkotói szándék ide, forgatókönyv oda – a filmje, bizony, egész másról „forog”. Arról, ami összekapcsol bennünket, a Föld bármely pontján élő, akármilyen nyelven beszélő embereket: a szeretet és a fájdalom.

Persze, az aggályoskodók okkal-joggal kérdezhetik erre, miért maradt mégis Inárritu 2006-os mozijának Bábel a címe? A bibliai Bábel története nem az összetartozás és az egység példabeszéde!

A bemutatója után egyre-másra díjazott Bábel rendezője szerint azonban korunk emberének éppen azt kéne végre felismernie, hogy bár más-más nyelven beszélünk, mégis egyek vagyunk e Földön.

A kommunikációs gátakat – ismételgeti Inárritu – át lehet törni. A látvány, a film (!) segítségével kiváltképpen. A világot azonban semmi más nem teheti jobbá, csak, ha megértjük kik vagyunk. Különböző nyelveken beszélő s mégis egyforma, szeretetre, biztonságra vágyó emberek.

Az Oscar-díjjal, Golden Globe-bal, cannes-i nagydíjjal is kitüntetett Bábel világpremierje óta egyre gyakrabban hallani, hogy a „hat nyelven beszélő” film rendezője Federico Fellini „közeli rokona”.

Valóban az volna? Művészi párhuzamaikat könnyű felismerni, csakugyan: személyes élményeiket, élettapasztalataikat összegzik, erényeiket és hátrányos tulajdonságaikat mozgóképesítik mindenegyes produkciójuk által. A szeretetre méltóan esendő embert ünneplik.

A néző meg ámulva figyeli, milyen szép is lehetne ez a csúf világ!

Az immár világhírű mexikói rendező filmjeit szinte sorozatszerűen műsorára tűző Paramount Channel a Bábel című filmdrámát május 12-én, csütörtökön 21.00 órakor mutatja be.

2016. május 10.

vissza >>