„Addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell…
A többi nem ránk tartozik”

Régebben mindentudó öreguraktól hallottam róla, most viszont véletlenül került a kezembe. (Ha ugyan vannak véletlenek.) Az 1974-es Tiszatáj irányította rá a figyelmemet Kosztolányi Dezsőnek arra a Nyugatban, 1930. júliusában közreadott, nyílt levelére, amelynek címzettje Antoine Meillet, korának tán legjelentősebb francia nyelvésze volt. Tárgya pedig – és egyúttal az írás címe is – A magyar nyelv helye a földgolyón. A College de France professzora ugyanis, Les Langues dans l’Europe nouvelle című munkájában oly’ lekicsinylően szólt anyanyelvünkről, hogy azt a korabeli magyar próza és líra nagymestere, „aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről” nem hagyhatta megválaszolatlanul. Azt tartotta, „addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell… az igazságért. A többi nem ránk tartozik”.

A 45 esztendős Kosztolányi Dezső – amúgy köztiszteletben álló magyar író, költő, műfordító, esszéista, kritikus – azzal sem törődött, hogy esetleg nevetségessé válik az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósával folytatott (egyoldalú) polémiában. „Érzelmes, keserű és barbár” levelében anyanyelvének kért igazságot

Az 1866 és 1936 között élt Antoine Meillet (akit mindössze 12 nappal élt túl nála 19 esztendővel fiatalabb „levelezőpartnere”) nem „csak” azzal bőszítette fel Kosztolányit, és föltehetően sok más embert is a trianoni megrázkódtatástól voltaképpen magához sem tért országban, hogy édes anyanyelvü(n)kről – számos kedvezőtlen állítást összehordott. („A magyar nem régi civilizációs nyelv… Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli, telis-tele van török, szláv, német és latin kölcsönszókkal… Szerkezete bonyolult, senki nem tanulja meg könnyűszerrel… Nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv… Irodalmának nincs tekintélye”…)

Ezeket az állításokat, persze, a tudomány segítségével mind meg lehet kérdőjelezni. Cáfolni is. Kosztolányi Dezső nem is tétovázott, korának legnagyobb hatású folyóiratában, a Nyugatban elegánsan és meggyőzően bizonyította, ami anyanyelvünk múltjával, szókincsével, szerkezetével, irodalmának nemzetközi tekintélyével kapcsolatban tárgyszerűen bizonyítható. Az Akadémia az idő tájt időszerű, 122067 tételes „szójegyzékének” a segítségével dokumentálta például, hogy a magyar nyelvkincs 330 szava régi-török, 756 szláv, 1393 német eredetű. („Latin kölcsönzésünk pedig olyan elenyésző, hogy szinte nem is mérhető”…)

Az összehasonlító nyelvtudomány nemzetközi hírű tudora iránti figyelmessége jeléül – és a Dictionnaire Synoptique d’Etimologie Francaise támpontjai szerint – Kosztolányi Dezső a francia nyelv idegenből vett kifejezéseit is közreadta: a franciák 604 germán, 154 angol, 146 arab, 15 orosz, 99, az ázsiai nyelvekből vett kölcsönszavára hivatkozott, a „mi török rokonainktól” átvett 44, és a tőlünk, magyaroktól átemelt 4 kölcsönszó mellett…

A Meillet-i jövendölést pedig – amely szerint az I. világháború utáni, „modern világ újdonságaként a hagyományokat felváltja az ésszerűség… a nyelvi összevisszaságot a fegyelem, amelyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk”, és a kis nyelvek szép csendesen felzárkóznak, majd el is tűnnek a nagy nyelvek sorában – Kosztolányi Dezső konok és fájdalmas szenvedéllyel utasította vissza.

Mindenek előtt az osztályozás szempontjait. (A francia professzor ugyanis hol lélekszám szerint nevezett nagynak vagy kicsinek egy nyelvet, hol a benne lévő „civilizációs erő” miatt.) De „a háború véréből és romjaiból keletkező új világ” eszményi képe ellen is erősen tiltakozott Kosztolányi, mondván: „még derengeni sem” látja.

Csak újabb vért és romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való, újabb és újabb merényleteket.”

Ám abban mégis biztos volt az általánosan elismert – az Encyclopedia Britannicában, annak magyar kiadásában a legnagyobb tisztelettel megidézett – francia professzorral vitázó Kosztolányi Dezső, hogy „az ágyukat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket, előbb elnémulnak a gépfegyverek, mint azok a pergő szájak, melyek más és más szavakat kiáltanak az ég felé”.

Hogy ebben kései tisztelői is biztosak lehetnek-e, nem tudom. Mostanság – ismereteim szerint – sehol nem találni az úgynevezett kis nyelvek kámforrá válását szorgalmazó, anyanyelvünket lekicsinylő tanulmányokat. Napjainkban a teljes körű lesajnálás divatját kell elviselni – s nem is csak a nálunk, magyaroknál sok tekintetben csakugyan előbbre tartó közösségek részéről, de olykor a világhír közvetlen közelébe kerülő polgártársaink jó(?)voltából is.

Anyanyelvünk védelme egyre kevesebb ember szívügye; az utóbbi negyedszázad fergeteges nyelvi változásai, mint a parazitaként szaporodó biológiai organizmusok, úgy támadnak ellenünk. Mindenkit megfertőznek, a beszélni tanuló kisgyermeket csakúgy, mint a nyelvtudományi szakembereket.

Aligha a véletlen műve, hogy A magyar helyesírás szabályainak a Magyar Tudományos Akadémia által jegyzett, 2015-ös kiadása hemzseg a polgárjogot nyert idegen szavaktól, a magyar ember számára nehezen kimondható fájltól az internacionálisan nyelvtörő internetprotokoll-ig.

Ha most akarná valaki szókincsünk eredetét, erejét és eredetiségét tanúsítani, s a vádat visszaverni – hogy tudniillik édes anyanyelvünk telis tele van kölcsönszavakkal – nemigen találna olyan időszerű kiadványt, amelynek a segítségével ország-világ elé lehetne tárni az igazságot. Amelyről egyébként idehaza is kevesen tudják, hogy mit rejteget. Tényleg „színültig” tömve van a magyar nyelv kölcsönszavakkal? Inputtól outputig? Vagy még maradt benne hely a pendrive-nak, a facebook-nak, meg, ami majd eztán furakodik szavaink közé?

Kosztolányi Dezső szerint „arra, hogy mi értelme annak, hogy egy nép a saját nyelvét beszéli, és mi az értelme annak, hogy mi magyarul beszélünk, éppen olyan kevéssé lehet észszerűen válaszolni, mint arra, hogy mi az értelme annak, hogy egyáltalán élünk. Itt valami titok kezdődik” – végső érvként, a magyar nyelvet az európai nyelvek közül kiseprűzni szándékozó szaktekintélynek szánt nyílt levele zárszavában ezt írta a magyar író, igazságot kérve.

Minket meg, 86 év múltán, modernnek vélt, vad világunk küszöbén kuporogva, már a titkok titka sem érdekel?

2016. május 14.

vissza >>