Menni vagy maradni?

Hetek óta figyelemreméltó sorozatot futtat a Duna Televízió. 1956-60 A filmművészet tükrében címmel azokat a játékfilmeket tűzi műsorára, amelyek az 56-os forradalmat „előkészítő” történelmi eseményekről, a felkelés örömteli s gyászos napjairól, valamint a megtorlásról mesélnek. Melyik-melyik a maga művészi erejével, őszinteségével. Május 18-án 21.30-kor Sándor Pál 1982-ben (!) forgatott Szerencsés Dániel című filmje lesz látható a Duna Televízióban. Az a mozi, amelyik azt a sorsfordító kérdést feszegeti, amelyet sokan feltesznek maguknak mostanában is: Menni, vagy maradni?

Szerencsés Dánielt Mezei András mutatta be olvasóinak, a róla szóló elbeszélést pedig Sándor Pál filmje tette közismertté. Hogy a Rudolf Péter által megszemélyesített fiúnak csak a vezetékneve S(s)zerencsés, vagy a sorsa is, talán még a mai tévénézők sem tudják eldönteni

Amikor a különös szigorral levezényelt Balra át! idején, azaz az 1980-as évek kezdetén a Szerencsés Dánielt bemutatták, az általam ismert filmkritikusok nemigen tudtak – vagy mertek – vele mit kezdeni. 1956-ot az idő tájt nem volt szokásban olyan melankolikus megértéssel ábrázolni, mint ahogyan azt – Mezei András írását is felülmúlva – Sándor Pál megcselekedte. Némelyek még akkor is fanyalogva írtak a filmről, amikor már külföldön is, idehaza is elismerték. (Cannes-ban Fipresci-díjat kapott a Szerencsés Dániel, idehaza a Magyar Játékfilmszemle fődíját nyújtották át a rendezőjének.) Igaz, ettől fogva a bátrabbak pár jó szót is közreadtak róla. Persze, azokat is a fenntartásaikkal körítve: „Nem hozott áttörést a közelmúlt történetének megítélésében”, „tantörténetekbe foglalja a történelemnek kiszolgáltatott egyén kálváriáját”…

Ha jól meggondolom, a Szerencsés Dániel „rehabilitációjával” máig adósok vagyunk. Ha Sándor Pál rendezői életútját értékeli bárki is, teljes erőbedobással csak a Régi idők fociját dicséri. A „kultuszfilmet”, amelynek párja – állítólag – se égen, se földön nincsen… Szerintem meg, a maga módján a Szerencsés Dániel is kultuszfilm, ezt egyébként, sok más mellett az is igazolja, hogy még 34 év múltán is időszerű moziként nézhető s idézhető, legelébb a határugrásra cihelődő ifjúság által.

Két olyan – viszonylag kis helyre, kis magyar hazánknál is jóval kisebb területre bezárt – nagyjelenete is van ennek a 89 percnek, amely megrendítő hitelességgel jeleníti meg a XX. századi magyar történelmet, és benne azt a drámai fordulatot, amelyet a levert ’56-os forradalom az országnak és népének okozott.

Az egyiknek a nyugati határ felé döcögő-rohanó vonat a helyszíne, a másiknak egy határszéli garniszálló. Mindkét „terepet” ugyanaz a kompánia népesíti be, szülőhazájukat elhagyni készülő, egymással szemben bizalmatlan, sőt ellenséges magyarok.

A vonaton a komisz indulatoktól szikrázó közhangulatot Himnuszunk űzi el. Énekel a felelősségre vonás elől menekülő forradalmár, az önkéntes rendfenntartóként jelen levő ávós, a rémült kispolgár, aki gyermekének szeretne Nyugaton jobb jövőt biztosítani, a katona, a „népből jött” ifjú értelmiségi… Az egykori nagyvállalkozó is, aki a „szabad világban” akarja folytatni azokat az üzelmeit, amelyekkel tizenvalahány esztendeje kénytelenségből felhagyott. Amíg a Himnuszt dalolják, mormolják, kalaplevéve, feszesen állva, mindnyájuk számára nyilvánvaló az összetartozásuk…

A film másik nagyjelenetének egy valamikor jobb napokat megélt hotel előcsarnoka a színtere. Hivatásos zenészek húzzák az őrült körtáncot járó tömegnek a talpalávalót. János bácsi a csatában, János bácsi a csatában, éneklik, egymásba kapaszkodva, s mégis magányosan, önmagukból is kivetkőzve a hazájukat elhagyni készülő magyarok. Se feszes tartás, se kalaplevétel, az önfeladás dáridójában nincs már szükség effélére.

Akiket Sándor Pál filmje megmutat, pár órára volt szükségük, hogy a Himnusztól János bácsi talányos eredetű-rendeltetésű nótájáig – ki kénytelenségből, ki saját elhatározása szerint – eljussanak.

Akik a Szerencsés Dániel filmet a Duna Televízió jóvoltából, mondjuk, most, 2016. május 18-án megismerik – pár évre, évtizedre.

Kint, a parkolóban az ávósok hol egymást, hol a forradalmárokat ütlegelik, rendületlenül; a kemény mérkőzések szemtanúi, a fiúk nemzedéke a balhékból mit sem ért. „Csak” azt fogja fel, hogy menni is veszélyes, maradni is kockázatos. Akár a mai tízen-, huszonévesek.

A Zsótér Sándor és Rudolf Péter által megszemélyesített, filmbéli tizenévesek mindenesetre felszállnak a Budapest felé induló vonatra. Egyikőjük talán haza is érkezik…

Az 1956 – 60 A filmművészet tükrében című sorozat már eddig is több kiváló filmet szállított a Duna Televízió nézőinek. Gábor Pál Angi Veráját, Sára Sándor Vigyázók című rendezését, Mészáros Márta Naplóit… És hamarosan bemutatja Makk Károly Európa-hírű produkcióját, a Szerelmet, Bereményi Géza Eldorádóját…

Jó hír, hogy ezzel egyidejűleg a Duna World az 56-os eseményeket feldolgozó dokumentumfilmeket tűzi sorozatszerűen a műsorára. Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk 1950-53 című iskolateremtő nagy munkájával „nyitottak”, Almási Tamás Ítéletlenül című, feledhetetlen művével folytatták a talán még a játékfilmes megemlékezéseknél is hatásosabb sorozatot. Május 22-én, vasárnap 21.30-kor a Petényi-Kabay szerzőpáros Kulák volt az apám című dokumentumfilmje lesz látható a Duna World-ön (a nagyobbrészt Nagykőrösön forgatott dokumentumfilm annak a több száz (!) családnak a megpróbáltatásait mutatja be, amelyeket a századokon át szabadalmas mezővárosként jegyzett település dolgos népének kellett elviselnie.)

Hogy áttörést hoznak-e ezek a sorozatok a XX. századi magyar múlt megítélésében, nem tudom. De erősen reménykedem.

2016. május 17.

vissza >>