Káin unokái

Akik a fiatalságukat börtönben töltötték, sosem nőnek fel, ugyanolyan tapasztalatlanok, mint börtönéveik előtt – mondja a november 27-én 23.00 órai kezdettel a magyarországi HBO műsorán megtekinthető Káin gyermekei című dokumentumfilm rendezője, Gerő Marcell. Állítását már a hazai bemutató előtt jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó 104 perces produkciójával igazolja. „Mindannyian a börtönlét örökösei vagyunk, ez igaz a mi társadalmunkra is” – munkájáról a rendező ekként nyilatkozik.

Mindannyian a börtönlét örökösei vagyunk

Az Arte France, az HBO Europe Executive, valamint az Európai Unió MEDIA programja által támogatott filmnek egy harminc évvel korábban forgatott – és a kádári időkben gondosan „bedobozolt” – mozgóképes riportfüzér volt a kiindulópontja, a fiatalkorúak tököli börtönét dermesztő közvetlenséggel bemutató Bebukottak. A Monory Mész András közvetítésével megismert, hat fiú közül hármat talált meg Gerő Marcell a film producerével, László Sárával közösen, hogy megkérdezhessék tőlük, mire jutottak szabadulásuk után. Pali tizenévesen az apját ölte meg, Gabesz az intézeti nevelőtanárát, Zsolti a barátját, mert szülőanyjával erőszakoskodott. A Bebukottakban még mindhárman világosan, őszintén beszélnek. A bűnről is, mit elkövettek, börtönbéli kemény napjaikról is. Gerő Marcell kamerái előtt, az ötödik X-en innen, megtört öregember módjára, tétován vallanak. A közösségi lét perifériáján tengődő emberek stílusában. Pali az anyjával él, aki – mint az a Bebukottakból megtudható – egy családi félreértés miatt fiát legelőször rendőrkézre adta, s kritikus helyzetekben máig azt ismételgeti: ez nem az én fiam, ez nem az én fiam… Gabesz hajléktalan, Zsolti pszichiátriai intézet lakója. Múltjától egyik sem tud szabadulni, a végzetes tett emlékétől sem, amit bizonytalan lelkű, magukra hagyott serdülőként elkövettek. De a börtönben töltött vad esztendők nyomait is képtelenek feledni. Ahogyan maguknak is, másoknak is mondogatják, a börtönévek kiforgatták őket az életükből. – Az emberek hagyják, hogy szétszedjék őket – Zsolti, hófehér kórterem lakója így filozofál. – Tehetetlen vagy, nem tudsz változtatni az életeden, nincs rá mód, se lehetőség – szeméthalmok árnyékában meghúzódó sorstársa ezt hajtogatja. – Nem vagyok egyenrangú másokkal, akár szép vagyok, akár elesett, nevetség tárgya maradok…

Gerő Marcell Káin unokáinak a megmentésére hívja fel a figyelmet

A Káin gyermekei című filmből megismert férfiak tettük terheit napról napra magukkal cipelik, ez a rendkívül tapintatosan, és mégis irgalmatlan következetességgel szerkesztett 104 perc láttán nyilvánvaló. S nem is „csak” ők roskadoznak ezen „átoksúly” alatt, de – ha van – a családjuk is. Fiaik, lányaik látványosan. Gerő Marcell munkájának – szerintem – az a legnagyobb érdeme, hogy róluk sem felejtkezik meg. Sőt, miközben drámai erővel tárja nézői elé a társadalmi létnek a XXI. század olyan, gyors válaszra váró alapkérdéseit, mint amelyik a bűn és a bűnhődés összefüggéseit is taglalja, a maga módján, filmrendezői eszköztárával Káin unokáinak a megmentésére hívja fel a figyelmet. A talán még megóvhatók nemzedékére, akiket, igaz, világra jöttük pillanatában kényszerpályára sodort „a bűnözőképzés szakiskoláját” kijáró, börtönviselt apjuk végzete, ugyanakkor ott pislákol bennük a teremtés legnagyobb adománya: a jóra való hajlandóság, az emberlét természetes tartozéka. Aligha véletlen, hogy az apagyilkos Pali gyermekének a képével indítja, s vele is fejezi be Káin gyermekei című filmjét a rendező. A környezetét hol játékosan, hol kérlelhetetlen komolysággal mérlegelő leányka szavaiból valamiféle erkölcsi értékrend-zönge is kihallható; ha serdülőkorát nagyobb baj nélkül átvészeli, ki tudja, felnőttként rendes családi életet tud teremteni maga körül. Kérdés, persze – és ezt a kérdést mind Gerő Marcell, mind Monory Mész András dokumentumfilmje láttán érdemes feltenni –, ki vagy mi védheti meg a kamaszkor esztelen lázadásaitól a felnőttek bűnei által megbélyegzett tizenéveseket? A család, mindenekelőtt, az otthon biztonsága, válaszoljuk, szinte motorikusan. A Bebukottak és a Káin gyermekei című film „főszereplői” – ha ez szó szerint nem is hangzik el egyik produkcióban sem – sihederkorukban azért lettek súlyos ítéletekkel sújtott börtönlakók, mert szüleik nem törődtek velük. Modern világunkban ugyanis nem „csak” a fiatalkorúak számára fenntartott fegyintézet nevezhető „bűnözőképzőnek”, de a végletekig önző, felelőtlen család is. Tudatunk mélyén, valahol tisztában is vagyunk ezzel, ha XXI. századi, önelégült polgárként hallgatunk is róla.

Gerő Marcell filmjét előbb ismerte meg és köszöntötte a nagyvilág, Stockholmtól San Sebastiánig, Zürichtől Jihlaváig, mint a hazai közönség. Talán ezzel a megkésettséggel is magyarázható, hogy az itthoni befogadók egy része fenntartásokkal fogadja a Káin gyermekeit. Rossz hírünket kelti a világban, mondogatják, és a rendező felmenőivel hozakodnak elő. Téves utat választanak, akik a Nyugat-Európában már méltán elhíresült filmhez ily’ módon közelítenek. A Káin gyermekei című produkció ugyanis, ha az ördög unokaöccse rendezte volna, akkor is megkülönböztetett figyelmet érdemelne, mert mindennapjainknak azokat az „idegfájdalmait” érinti, amelyekről fönt is, lent is oly’ igen készségesen felejtkezünk meg.

2014. november 25.

vissza >>