Kétszer mértek, egyszer vágtak…

Miközben a televízióban Bill Clintonnak, az Egyesült Államok 42. elnökének hazánkat megítélő szavait ragozzák, éppen egy a Franklin-társulatnál 1891-ben megjelent könyvet lapozgatok. Páratlanul tehetséges fiatalember, a 24 esztendős Szamota István összeállítását, amelyben az 1054 és 1793 közt Magyarországon átutazó vándorok elődeinket megörökítő rajzolatai olvashatók. A legelsőt a Cambrai püspöke, Liebert által a Szentföld felé vezetett zarándokcsapat egyik tagja írta, az utolsót az a skót természettudós, Robert Townson, akinek a figyelmét leginkább a Tátra flórája és faunája kötötte le. Kutatásainak eredményeit, valamint Magyarországon átvezető útjának élményeit 1797-ben, Londonban megjelenő könyvében adta közre. Hogy a Magyarországot minősítő régi és mostani mondatokat illik-e s szabad-e összemérni, nem tudom. De azt igen, hogy azok a hajdani utazók, akik heteken, hónapokon át magyar földeken poroszkáltak, a rég feledett mondás szerint: kétszer mértek, egyszer vágtak…

A Kiegyezés évében született nyelvész-történész Szamota István mindössze három éven át kutatott külföldi és hazai levéltárakban, régi okleveleink között, mégis számos felbecsülhetetlenül értékes anyagot talált. A magyar nyelv legrégibb hiteles emlékét, a tihanyi apátság 1055-ből való alapítólevelét is ő kutatta fel

A Szamota féle Régi utazásoknak komoly érdeme, hogy lapjain olyan ma is fontos adatokat találhatunk, amelyekre másutt nemigen lehetne ráakadni. Ahogyan a nevezetes összeállítást közreadó fiatalember a Gyulai Pál által erősen pártfogolt kiadványnak már az előszavában is felhívta rá olvasói figyelmét: elsőrangú művelődéstörténeti kútforrások ezek az útleírások. Ráadásul a „magyar szent korona területén levő 71 megye közül 63 megyére vonatkozó” beszámolók közt úgy válogatott a lengyel nemesi családból származó Szamota István, hogy az ezeréves Magyarország minden korszakáról és lehetőleg minden vidékéről – a Dunántúlról, a Felvidékről, az Alföldről, a Bánságról, Erdélyről… – legyen a könyvében olvasnivaló.

És, csakugyan, a régi Sopron, Győr, Komárom, Tata, Visegrád, Zsámbék, Eger, Hatvan, Debrecen, Déva, Munkács… mind feltűnik ebben a koronként „modern” kiadásokban is napvilágot látó könyvben. Fővárosunkról nyolc különböző leírást találni benne, 1433-tól 1793-ig. Mi tagadás, engem is ezek vezettek el e ritka kincshez, amelynek az értékét – előttem – az is növeli, hogy még ma is élvezhető olvasmány! Ezen állításomat annak a „Vratiszláv Vencelnek” az 1591 októberében a budai várban tett látogatásáról írt soraival igyekszem igazolni, aki II. Rudolf rendkívüli követének, Kregwitz Frigyesnek a társaságában utazott át hazánkon. A török szultánnak vittek különféle drága ajándékokat.

„A várkapunál néhány török katona állott őrt, kik mellett elhaladva harminc ágyúval ellátott falakhoz értünk. Ezeken kívül még mintegy húsz kereketlen ágyú hevert szerteszét. Az előbb említett harminc közül néhánynak oly nagy csőürege volt, hogy egy ember is elfért volna benne. A törökök ez ágyúóriásokat Szigetvár bevétele után hozták ide… Ezután az első térről a másodikra… majd a harmadikra jutottunk, melyen igen szép víztartót láttunk, melybe nyolc csövön hajtják föl a vizet… Innen egy folyosóba, azután pedig a kerek szobába jutottunk, hol Mátyás király idejében kápolna volt. E kápolnából a folyosó ama szobába, vagyis terembe vezet, hol… Mátyás király könyvtára volt elhelyezve… A könyvtár mellett van a királyi szoba, hol hajdan Magyarország uralkodói laktak… ugyanitt drága szőnyegekkel borított trón is látható, ezen szokott ülni a pasa, midőn tanácsülések tartása végett a palotába jön. Azután a falépcsőkön a toronyba mentünk föl… A törökök állítása szerint itt körülbelül hetven keresztény tartatik fogva, kik csakis Isten különös kegyétől… remélhetik szabadulásukat, mivel igen nagy váltságdíjat szabtak rájuk”…

A boldogtalan Szamota István (aki huszonnyolc éves korában, ígéretes pályája kezdetén önkezével vetett véget az életének) nevezetes összeállítását egy a Szentföldre induló, állítólag háromezer főt számláló jámbor csapat egyik tagjának, bizonyos Radulnak a visszaemlékezéseivel indította.

Útjukat megrövidítendő – írta az istenfélő zarándok – átkeltek a Dunán és „a Szent Márton születéséről nevezetes Pannóniába érkeztek”. (Ezt megelőzően „azon országban jártak, melyet szokásaikra és nyelvükre nézve barbár hunok laktak.”)

Az ország királya… (a szerző nem nevezi meg I. Andrást, aki 1046 és 60 között volt Magyarország királya, s akinek az általa alapított tihanyi apátság altemplomában ma is látható a végső nyughelye) maga elé hívatta őket… „S midőn látta, hogy a főpap és társai imával és böjtöléssel töltik idejöket, minden szükségleteikről maga gondoskodott”. Ettől kezdve, akármerre mentek is a messziről jött zarándokok, az emberek „az Úr seregének nevezték őket.”

E pár mondat olvastán is sejthető, miféle békétlenség és félelem rabságában élhetett 1054-ben a magyarság. Az ország egyes részein, akármilyen eréllyel lépett is fel ellenük az uralkodó, a keresztény vallás ellenzői, „a barbár hunok” szokásai szerint zajlott az élet. A német-római birodalom felől érkező támadásoktól sem óvta még akkor biztos egyezség a népet. Ha a Dunán idegenek keltek át, méghozzá ezerszám, a „szent Márton születéséről nevezetes Pannóniában” a hatalom legfőbb birtokosa is személyesen akart meggyőződni róla, milyen célok vezethetik őket. Ám, amikor megbizonyosodott róla, hogy a Cambrai szentéletű püspöke által vezetett tömeg ellenséges szándék nélkül érkezett, a ragadványneve szerint is „Fehér” és „Katolikus” András-Endre keresztényi szeretettel fogadta őket, és alattvalói is jó szívvel viselték a kegyes sokadalom szó szerint is átmeneti jelenlétét.

Robert Townson 1793 májusában az általa „ódon és szabálytalan, de azért elég csinos városnak” titulált Sopronban kezdte az ismerkedést Magyarországgal: „Gróf Széchényi igen barátságosan és nyájasan fogadott – írta. – Családjában alkalmam volt megfigyelhetni, hogy a magyar nemesség mily kitűnő nyelvészeti tehetséggel van felruházva. A gróf tíz éves fiacskája folyékonyan beszélt németül, franciául, latinul, olaszul, és meglehetősen jól horvátul”

Ebéd után „Czenkre” mentek. „A gróf meg akarta mutatni a magyar mezőgazdaságot és a falusi életet. A czenki uradalom igen jelentékeny… A grófnak igen szép könyv- és térképtára, valamint becses régipénz-gyűjteménye van”

Széchényi Ferencről nem sok újat tud meg a Régi utazások olvasója. „Tízéves fiacskájáról” viszont, aki csakis az 1781-es születésű Lajos lehetett, a vándor azokat a személyes információit örökített ránk, amelyek a legnagyobb magyar legidősebb fiútestvérének felnőttként kiteljesedő személyiségét is prognosztizálta: a kötelességtudó, jó tanuló, folyton folyvást igazodó Széchényit, aki jogi képzettséget szerzett, ügyvédi vizsgát tett, zenét írt, versfaragással is próbálkozott, a bécsi kamara tanácsosaként, évtizedeken át a császári család bizalmát élvezte. Amikor pedig az 1848-49-es események miatt kegyvesztett lett, mindent elkövetett, hogy a régi jó viszony az uralkodói család és közte helyreálljon. Nem tüsténkedett hiába…

Arról egyetlen sort sem találni Townson útleírásában, hogy a kétesztendős Széchenyi István mivel foglalatoskodott, amikor a skót utazó, a Tátra tán első kutatója a család soproni házának vendége volt.

Ám arról igen, hogy a magyarok fővárosába érve, hol mindenütt forgolódott. Például a kórodákban, amelyekről Robert Townson szerint „semmi jó nem mondható… Az egyetemi kórház ugyan kifogástalan, itt azonban csak tizenkettő-tizenöt személyre van hely. A polgári kórház, azt hiszem, a legrosszabb egész Európában. Ha nem láttam volna, nem hinném el, hogy ilyen is létezik e városban. Épület, bútorzat, szolgaszemélyzet, szóval minden nyomorult, büdös és piszkos”…

Ha a szégyenkezésnek mértékegysége volna, napestig vitatkozhatnánk rajta, melyik a súlyosabb: az-e, amely a clinton-i kifejezés, az autoriter diktatúra hallatán támad bennünk, vagy, ha gyógyintézeteinkről azt állítja valaki – befejezett vagy folyamatos múltban, egyre megy –, hogy a legrosszabb Európában. Mértékegység híján azonban sem vitázni, sem méricskélni nem lehet, nem is érdemes. Csak pironkodni. Reggeltől estig.

2016. május 21.

vissza >>