Az élet szép

Mintha csak a halálra éheztetett kislányt (és a gyermekvédelmet) gyászoló országot akarná vigasztalni, az önfeláldozó szülői szeretet filmjét tűzi műsorára június 3-án, pénteken 18.40-kor és június 5-én, vasárnap 10.40-kor a Paramount. Az élet szép – hirdeti Charlie Chaplin legjobb olasz tanítványa, Roberto Benigni, a szinte összeszámlálhatatlanul sok rangos díjjal jutalmazott, ’97-es filmburleszk forgatókönyvírója, rendezője s főszereplője. Akit, persze, nem csak díjaztak, de korholtak is, mert „bohózatot csinált” a megsemmisítő táborok szörnyűségeiből.

Az élet szép című olasz játékfilm az Európai Filmdíj és a cannes-i Arany Pálma után, 1999-ben három Oscar-t is kapott. II. János Pálnak Az élet szép a kedvenc filmje volt

Akik Chaplin 1940-es filmjét, A diktátort ismerik, pontosan értik Robert Benigni szándékát: az élet olyan képtelen helyzeteit, mint amilyeneket a diktatúrák (és az általuk létesített megsemmisítő táborok) előidézethetnek, alkalmanként csak a bohózat eszköztárával lehet elviselhetően, közérthetően és mégis az érthetetlen és értelmetlen valóságnak megfelelően megjeleníteni. Annál képtelenebb helyzeteket pedig, mint amilyeneket a XX. század európai polgárai közül sok százezren megéltek, a fantasztikum világában sem találni. A gyermeke megmentését viccesen nagy játékkal megszervező apának és kisfiának a története azonban a valóságból vétetett!

Hogy Benigni, akinek jeles magyar filmesek is a barátai (a Koltai Lajost bemutató dokumentumfilmben például Benigni személyesen is nyilatkozik a méltán világhírű operatőrről) ismerte-e Gáli József történetét, nem tudom. Mi, hatvankodó, hetvenkedő magyarok e valóban megfilmesítésre érdemes történet főszereplőjével az 1960-as, ’70-es években a nemzeti könyvtár folyosóin, a nagykörúti New York palota liftjében is találkozhattunk.

Az 1944-ben fiával, lányával együtt bevagonírozott, majd Németországba hurcolt dr. Gáli Géza, a gyulai tüdőszanatórium főorvosa, az alföldi tanyavilág „tuberculosis-os adatainak” összegyűjtője s elemzője, tizenéves fiát úgy mentette meg, hogy a tábori latrinába eresztette le, míg ő az utasításoknak megfelelően munkálkodott. A Gyulán közmegbecsülésnek örvendő családból egyedül ez a fiú – a pannonhalmi bencés diák – élte túl a II. világháborút. (Másodjára, már idehaza, 27 éves korában akarták megölni Gáli Józsefet. 1957. júliusában, mint „ellenforradalmi tevékenységéért” halálos ítélettel sújtott rabnak – az Ignotus által mozgósított, Nobel-díjas Bertrand Russel közbenjárására – szinte az akasztófa alatt enyhítették az ítéletét 15 évi börtönbüntetésre. Az 1961-es közkegyelem aztán az író Gáli József előtt is megnyitotta a börtönkaput. De szabadlábon sem élhetett szabad ember módjára. Munkát évekig nem kapott, színműveit betiltották, vagy elvétve játszották, elbeszélései csak halála után jelenhettek meg nyomtatásban…)

Benigni (aki, mondhatni, familiáris vállalkozásként rendezte meg azt a víg szomorújátékot, amely 1944-ben számos európai családdal megesett: Nicoletta Braschi, aki filmbéli hitvesét alakítja, a hétköznapi valóságban is a filmrendező – forgatókönyvíró - színész Benigni hites felesége) csupán egyetlen ponton haladta meg a mesterétől, Charlie Chaplintől tanultakat. A bohózatként fölpörgetett drámát nem helyzetkomikumokkal, hanem csodás véletlenekkel tűzdelte meg.

Persze, a szinte mérnöki pontossággal megszerkesztett és bámulatra méltó művészi leleménnyel árnyalt film nézője késedelem nélkül felismeri, a koncentrációs táborban sorra, rendre jelentkező csodás véletlenek kivétel nélkül mind a Benigni által megjelenített mókás fickó személyiségjegyeinek a természetes következményei. Ez az ember a környezetét – kedves és komisz polgártársait, téveteg rokonait és alkalmi ismerőseit is, nem „csak” kis családjának tagjait – fenntartások nélküli szeretettel veszi körül. Ez a magatartásforma aztán a legszörnyűségesebb élethelyzetekben is „kifizetődőnek” bizonyul, a gyermeke életét halált megvető találékonysággal mentő édesapa akkor és ott kap segítséget, amikor és ahol senki nem számíthatna effélére.

A dramaturgiailag kiválóan előkészített csodás véletlenek azután utat nyitnak az önfeláldozó szeretet igazi csodájának is: a Giorgo Cantari által elragadóan megjelenített kisfiú a győztes mosolyával fogadhatja a parancsnokai s őrei által elhagyott haláltábor kapuján begördülő tankot, amit apja a legmostohább körülmények között, a nagy (túlélő) játék főnyereményeként ígért meg neki…

Vannak – miért is ne lennének –, akik leginkább a zárójelenete miatt bírálják Benigni filmjét. Sem hullahegyeket nem látni, sem csontvázakká nyomorított táborlakókat – mondják az olasz film elszánt kritikusai –, az amerikai katonák által felszabadított koncentrációs táborokat nem ekként őrizte meg a kollektív emlékezet. Elfeledik szegények, hogy Az élet szép című film utolsó képsorai nem azt mutatják, amit a megsemmisítő táborokhoz érkező amerikai katonák láttak, hanem, amit az ottani borzalmakat – apjának köszönhetően – súlyos testi és lelki sérülések nélkül átvészelő fiúcska láthatott.

Persze, szerintem azok is gyógyíthatatlan tévedések áldozatai, akik Benigni moziját a holokauszt filmek műfaji tárházába sorolják. Nem veszik észre, hogy – amiként a Saul fia rendezője a saját filmjével kapcsolatban is oly’ igen gyakran ismételgeti – ebben a napfényes Itáliából elágazó történetben is „csak” pokoli háttér a nagyüzemi eljárásokkal, tervszerűen végzett népirtás. A film tényleges mondandóját, lényegét e rettenetes „színfal” előtt kell keresni. Egy Guido nevű, fantáziadús olasz családfő megrendítően mulatságos akciói közt, ahogyan a saját élete árán próbálja a családját, kisfiát és feleségét megmenteni.

Ez a mozgóképesített példabeszéd nem a holokauszt áldozatairól szól, hanem a csodatevő szülői szeretetről. Jókor érkezik. Mostanság, úgy tűnik, egyre nagyobb szükség van az effajta történelmi s lélektani parabolákra.

2016. május 31.

vissza >>