Jutalomjáték

Gárdos Éva elég gyakran foglalkoztatott vágója az amerikai filmiparnak. Több évtizedes szakmai elhivatottságát, szorgalmát azzal jutalmazták az ezredfordulón, hogy a saját gyermekkoráról rendezhetett játékfilmet. Az amerikai-magyar koprodukcióban készült Amerikai rapszódiát az 1956-60 a filmművészet tükrében című sorozat keretei közt mutatja be a Duna Televízió június 8-án 21.25-kor. Gárdos Éva mozijának azonban – minden hibájával és érdemével együtt – a gyermekvédelmi oktatófilmek közt volna a helye, nem az 56-os forradalom személyes történeteit megidéző televíziós sorozatban.

A híres sztárok – Natassja Kinski, Tony Goldwin, Scarlett Johanson… – által mozgatott történet mellől „csak” a jó forgatókönyvíró és az ügyes dramaturg hiányzott

A 2001-ben nagyobbrészt hazánkban forgatott játékfilmben úgyszólván minden megjelenik, ami a második világháború utáni Magyarország tragikus helyzetét kifejezheti. Itt a Dunába omló hidak látványa, ott akasztások, erőszakos szovjet katona, amott rabok, csíkos ruhában, ezerszám… Nem csoda, ha nagypolgári környezetéből fejvesztve menekül az ifjú pár, kisebbik gyermekét, a pár hónapos csecsemőt is odahagyva…

Távozásuk után hófehér főkötős szobalány rak rendet az elegáns rezidencián. Meg az ÁVÓ, a szerettei szökéséhez asszisztáló nagymamát börtönbe, az elhagyott csecsemőt vidéki nevelőszülőkhöz irányítva.

Hogy 1950-ben voltak-e még fehérbóbitás frajlák a szép budai tuszkulánumokban, nem tudom. De azt igen, hogy a magukra maradó csecsemőket, függetlenül attól, hogy hithű kommunisták voltak-e a fölmenőik, vagy a „régi rend” emberei, Pikler Emmi Lóczy úti csecsemőotthonába szokták szállítani, nem a kies vidéki Magyarországra. A Pikler-féle műintézetben azután nem csak a nevüktől fosztották meg a kisbabákat…

A Gárdos Éva féle Amerikai rapszódiának, persze, nem ez a különös „területrendezés” az egyetlen kortörténeti tévedése, és nem is ez a legfájdalmasabb. A vidéki Magyarország is másként nézett ki már 1950-ben, mint ahogyan azt ez az amerikás ízlés szerint be- és megrendezett film mutatja.

És mégis, bármily hihetetlen, ez az elképesztően ügyetlenül indított film is képes arra, hogy a néző figyelmét felkeltse, sőt, magához is láncolja. Amikor a vér szerinti szüleitől messzire kerülő gyermek sorsa kerül a történet fókuszába, a rendezői balfogásokat is feledve, semmi más nem foglalkoztatja az embert, csak a nagy pszichológiai talány: képes lesz-e a film igazi hőse, az először kisbabaként, aztán öt esztendős kisleányként, majd tizenöt éves, vad kamaszként megismert Zsuzsi feldolgozni azt a fordulatot, amely a tudta nélkül indult be körülötte.

El tud-e szakadni azoktól, akiket igazán szeret, és akik őt is igazán szeretik? És vajon meg tudja kedvelni azokat a felnőtteket, akiket voltaképpen nem is ismer? Képes lesz-e egyik nyelvről a másikra váltani, a megszokott életformától, szokásrendtől elszakadni, s áttérni az újra, az idegenre?

Drámáját senki nem méri föl – legfeljebb az édesapja, pár sietős percre –, tényleges segítséget senkitől nem kap, nem is remélhet. A szabad világ rácsai úgy kerítik be, mint életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rabot a fegyház kerítése.

S miközben a gyermek vergődését figyelem – igyekezetét, hogy amerikai kortársaihoz hasonlóvá váljék, és a kudarcait, amelyeket az új környezetéhez való alkalmazkodási kísérletei közben elszenved – már nem is csak az amerikás magyar gyermek küszködését fájlalom, de minden kiskorúét, akiket lélekcserélő váltásokra kényszerít a felnőttek nyughatatlan világa.

Abban, gondolom, nemzeti és ideológiai hovatartozásunktól függetlenül, mindnyájan egyetértünk, hogy a gyermekek zavartalan testi és lelki fejlődésének a nyugalom, a biztonságérzet éppen úgy előfeltétele, mint a szeretetteljes környezet. Arról viszont – gyaníthatóan – a Föld különböző pontjain egészen másként vélekednek az emberek, hogy mikor és hogyan lehet és/vagy kell ezeket az előfeltételeket a gyermeknépnek biztosítani.

Gárdos Éva filmje például egyértelművé teszi, hogy ami az amerikai fiúk, lányok mindennapjaiban a közös élmény bizonyosságát jelenti, Elvis Presley zenéje, a nagy magyar vidékről Ámerikába röpített kislány számára ijesztő hangzavar. Előadójának a gyermekszoba homályából reámeredő, hipnotikus tekintete pedig: ördögi látomás.

Megbolydult világunkban, ahol nem csak a kényszer űzi el otthonukból az embereket, de a népvándorlás divatja is, egyik pillanatról a másikra sok ezer (vagy tán sok millió?) gyermek válik gyökértelenné, nyugtalanná, bizonytalanná, hontalanná. Nem túl gyakran beszélünk róluk, nem is igen figyelünk rájuk. Azt hisszük, ha az éhező gyermekeknek ennivalót juttatunk, a gyermekvédelem úgyszólván minden további felelősségétől mentesülünk. Gárdos Éva filmje (amely véletlenül sem tévesztendő össze a Dohnányi Ernő féle Amerikai rapszódiával, az egyik átabota mozgóképes vállalkozás, a másik amerikai népdalok alapján megkomponált, nemzeti jellegű zenekari mű, nagy kár, hogy soha senki nem tiltakozott a két amerikás magyar azonos cím alatt futtatott munkája miatt…) , bár nem ez volt az eredeti szándéka, egyértelművé teszi, hogy az anyagi jólét, az adott társadalmi rend által garantált nyugalom árnyékában is vannak boldogtalan, magányos, retardált gyermekek.

Ahogyan Amerika sem volt az 50-es években minden kelet-közép-európai menekültnek Kánaán, Európa sem az feltétlenül a Keletről érkezőknek.

Ezt a gondolatot, persze, Gárdos Éva jutalomjátékánál jobb mozikkal is lehetne népszerűsíteni.

2016. június 7.

vissza >>