Piros pont, Bronz Penge, Ezüst Hugó… De hová lett a Zeneakadémia?

Nagy szó ez mostanság: nyolc-tíz nappal a köztévé komolyzenei tehetségkutató műsorának, a Virtuózoknak a gálaestje után még mindig közbeszéd tárgya a rendezvény mindvalahány közreműködője, Kökény Tamástól Miklósa Erikáig, zeneműve, Verdi Álarcosbáljától Monti Csárdásáig. De az ifjú versenyzők helytállása is, Holozsai Eszter tündéri fuvolajátéka, Váradi Gyula bátorsága… Amiről viszont keveset, sőt úgyszólván semmit nem hallani, az a magyar zenei felsőoktatás intézménye, a Zeneakadémia, mely – közvetve, vagy közvetlenül – a televízióból megismert ifjú tehetségek képzéséről is úgy gondoskodik, ahogyan 141 éven át, Liszt Ferenc értékrendje s elgondolása szerint oly’ igen sok talentumot támogatott. Talán azért e nagy hallgatás, mert a hivatalosan Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemnek nevezett Zeneakadémia váltig keresi „új imázsát”, „duális identitását kifejező markáns arculatát”?

Az 1875. november 15-e óta működő Zeneakadémia rangját mindig is Liszt Ferenc híre és tekintélye jelezte, meg az őt követő, ünnepelt tanároké, tanítványoké, Bartók Bélától Solti Györgyig

Ha fülembe forró ólmot öntenének, akkor sem tudnám elfogadni, hogy az olyan nagyszerű múltra visszatekintő nemzeti intézménynek, mint amilyen a Zeneakadémia, kommunikációs-marketing- és médiafejlesztési igazgató által irányított „arculati kampányt” kell vívnia. Azt még kevésbé, hogy az évek óta tartó akció részeredményeként kapott piros pontoknak, a Bronz (és még véletlenül sem Arany) Penge-díjnak, valamint az Ezüst Hugónak („kiről” az sem tudható, hogy víziló-e az illető, vagy Victor Hugo érces rokona) örvendenünk illenék. De azt igen, hogy a pár esztendő híján másfél évszázados dicső múlton építkezni lehetne. Sőt, kellene is!

Ehhez képest, más természetű kutakodásaim során, azzal a meghökkentő információval kellett szembesülnöm, hogy a Zeneakadémia nem szerepel a nemzeti jelentőségű intézmények legutóbb – 2012. februárjában – közreadott listáján!

A 90-es években még nemzeti alapintézménynek tekintették, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az épületét és intézményi tevékenységének bizonyos részeit akként is kezelte. (Más kérdés, hogy ebből a második évezred utolsó óráiban a Zeneakadémia mennyit profitálhatott. Igen jól emlékszem arra az Országházban megtartott kulturális bizottsági tanácskozásra, amelyen Magyar Bálintnak, a művelődési tárca első emberének sorolták a gondjaikat a nemzeti alapintézmények vezetői. Petrovics Emil, aki a Zeneakadémia képviseletében vett részt az összejövetelen, kellően igazolt példával illusztrálta az intézmény sanyarú helyzetét: ha egy gyakorló teremben kiég a villanykörte, nincs, aki újat tenne helyette. Keressen más termet magának a növendék, ha sötétben nem tud gyakorolni, ez a megoldás a problémára, mesélte.)

A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt 2012-es bejelentése szerint csak azok kerülhetnek fel a nemzeti jelentőségű intézmények listájára, „akik kiszámítható partnerek a nemzetstratégia tekintetében” és, ennek köszönhetően „kiszámítható módon részesülnek majd támogatásban: speciális finanszírozást kapnak”. Répás Zsuzsa nemzetpolitikai helyettes államtitkár ugyanott és ugyanakkor arról is beszámolt, hogy a Magyar Állandó Értekezlet, a MÁÉRT határozta meg azt a kritériumrendszert, amely alapján e körbe – az egész Kárpát-medencére vonatkozóan! – be lehet kerülni.

Arról senki nem tájékoztatta a kiemeltnek nyilvánított nemzeti intézmények fenntartóit, az adófizető magyar polgárokat, hogy név szerint kiket tisztelhetnek a MÁÉRT döntéshozói körében. Sem arról, hogy mit tartalmaz az a kritériumrendszer, amely alapján az arra érdemes magyar intézmények a Kárpát-medencében „speciális finanszírozást” kaphatnak. De arról igen, hogy a támogatottak névjegyzéke a Bethlen Gábor Alapítvány honlapján jelenik meg.

A felsorolással – amely a Magyar Országgyűléssel kezdődik és a lajstromközlő Bethlen Gábor Alapítvánnyal végződik – nem is volt semmi gondom. Azzal, hogy az Országos Levéltárnak, a Nemzeti Múzeumnak, az Országos Széchényi Könyvtárnak, a Nemzeti Galériának, a Nemzeti Színháznak, a Magyar Távirati Irodának, a Magyar Tudományos Akadémiának, a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Vöröskeresztnek ott a helye kiemelt nemzeti intézményeink körében, azt hiszem, mindnyájan egyetérthetünk. „Csak” a feltűnően hiányzókat sirattam. Az Iparművészeti Múzeumot, a Nemzeti Múzeum mögül, a Duna Televíziót a többi közszolgálati műsorszolgáltató mellől, a Hagyományok Házát a Magyar Írószövetség árnyékából…

De a MÁV-ot is a Magyar Posta Rt. környékéről. Hétköznapi tapasztalataim szerint mind a két állami vállalatnak, a postánál jóval fiatalabb vasútnak is legalább annyi az érdeme, mint a gyarlósága. Ha az egyiket – tragikus szakmai korróziója ellenére is – kiemelt nemzeti intézményként kezelik, miért nem tehetik meg ezt a szívességet súlyos beteg rokonának is?

A legeslegfájóbban, persze, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemet, a Zeneakadémiát hiányolom. A második helyen a Hagyományok Házát.

A Duna Televízió, szegény, talán kiemelt nemzeti intézménynek számít, amióta az MTV-vel összepasszírozták, ezzel vigasztalódom. Körbe-körbe telefonálgatok, a csak az én szívemben nemzeti alapintézményként számon tartott intézményektől publikálható választ nem kapok. A lajstromot kárhoztatom, és magamat, miért kell ebből az egészből ügyet csinálni? Lám, az intézményeket sem foglalkoztatja igazán, hogy hová sorolják, és honnak felejtik ki őket, vagy, hogy mi a titulusuk?

Aztán újranézem a 2016-os Virtuózok számomra különösen kedves jeleneteit, elmegyek a Zeneakadémiához, megsimogatom a kapuját. A Bronz Pengét és Ezüst Hugót pedig igyekszem feledni. A piros pontokkal együtt.

2016. június 11.

vissza >>