Éjfélkor Párizsban, Pesten és Budán

Budapest az a város, ahol nem ér véget vasárnap virradóra a francia példa nyomán szerveződő Múzeumok éjszakája. Aki szombaton éjjel megnézi a Nemzeti Galériában Picasso kiállítását, másnap este, sőt még hétfőn délután is találkozhat Pablóval – a FILMCAFE műsorán. És nem is csak az „útkereső óriással”, de párizsi művészbarátaival is, Salvador Dalitól Ernest Hemingway-ig. Woody Allen Oscar díjas filmje, az Éjfélkor Párizsban épp’ jókor érkezik mihozzánk, és ez nem csak a Múzeumok éjszakája miatt mondható el róla. Akkor, amikor egyre többen vágyódnak el a jelenből, egyesek talán csakugyan Pablo Picasso Párizsába.

Hagyományos úti filmnek is tekinthető Wody Allen 2011-es mozija, amely – színleg – azt mutatja meg, mi fogadja a franciák fővárosában az amerikai turistákat. Csakhogy az Éjfélkor Párizsban az elvágyódás mozija, nem az utazási irodák reklámfilmje

Gazdag amerikai család ismerkedik Párizzsal, a szülők rettenetes távolságtartással, a lányuk kapkodó felszínességgel, tudálékos honfitársai gyűrűjében. A vőjelölt – sikeres forgatókönyvíró és önértékelési zavarokkal küszködő szépíró, ha nem egy olyan jóképű fickó személyesítené meg, mint amilyen Owen Wilson, azt hihetnénk róla, Woody Allen alteregója – elvarázsoltan. Hollywoodban elveszett önmagát keresve, végzetesen beleszeret a városba.

És Párizs mesésen díjazza érzelmeit: amikor éjfélt üt az óra, egy régi, rozoga autó elfurikázza a film hősét az 1920-as évek párizsi mulatóiba. Oda, ahol Hemingway piál, Josephine Baker táncol, Salvador Dali pózol és Pablo Picasso kísérletezik – nőkkel és festészettel egyazon hőfokon.

Aligha kétséges, Woody Allennek, amikor ennek a romantikusan woodyallenes filmnek a forgatókönyvét írta, Hemingway Vándorünnepe volt a „súgópéldánya”. Mindent és mindenkit az 1920-as években Párizsba vissza-visszajáró Hemingway visszaemlékezései szerint rendezett el az Éjfélkor Párizsban című filmjében az amerikai film fenegyereke. 2011-es mozijának az alapgondolatát is Hemingway sugalmazta: „Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé”. Ennek a „másságnak” a mozgóképes megjelenítése az a 94 perces film, amellyel a FILMCAFE jóvoltából most találkozhatunk.

Woody Allen produkciója, persze, eszembe idézi azt a rejtetten tomboló hatást, amelyet a Vándorünnep első magyar nyelvű kiadása a mérsékelten konzervatív középosztály és a visszafogottan lázadó ifjúság köreiben keltett. Hemingway-nek, még inkább az általa oly’ igen gyakran idézett – és Woody Allen filmjében is újra meg újra feltűnő – Gertrude Stein-nek köszönhetően idehaza is sokan szembesülhettek azzal, amivel az I. világháborút megharcolt-megélt nemzedékeknek farkasszemet kellett nézniük: akarták, vagy sem, elveszett nemzedékként kezelték őket. De ők is annak tartották magukat, akként is éltek.

Az 1960-as, 70-es években vergődő felnőtt magyar korosztályokat az 1956-os forradalom tette elveszetté, ahogyan Hemingway-ék generációját a világháború. Bennünket, Woody Allen különös filmjének 2016-os nézőit a kétes kimenetelű rendszerváltás. Mindegyik korcsoport közös vonása, hogy elvágyódik abból a korból, amelyben élnie – harcolnia, szeretnie, csalódnia, elbuknia, föltápászkodnia – megadatott.

2010-ben, 11-ben – miként a 60-as, 70-es évek magyarja – az önmagát és a lét értelmét kereső amerikai a 20-as évek Párizsában szeretett volna élni. A 20-as évek Párizsában élők a reneszánsz világában… És, mert az elvágyódás semmin nem segít, legkevésbé a jelen gondjain, pótcselekvésként elképesztő akciókba kezdtek, kezdenek az elveszett nemzedékek tagjai. Ki alkot, ki alkoholizál, rogyásig, ki megalkuszik, ki menekül…

Woody Allen hőse, az Owen Wilson által megszemélyesített amerikai fickó azonban kitalál valami „újat”: elhatározza, hogy a jelenéből próbálja meg a legjobbat kihozni…

Ahogyan Pablo Picasso is tette – a saját évtizedeiből…

Vannak, akik a Nemzeti Galériában látható Picasso kiállítás meghökkentően nagy sikerét a magyar befogadók égig érő sznobizmusával magyarázzák. Mások – köztük e sorok írója is – arra a megkülönböztetett figyelemre szavaznak, amelyik a jelenkori elveszett nemzedékek tagjait régebbi elveszett nemzedékek megismerésének és megértésének az irányába tereli.

Már csak ezért is érdemes a Múzeumok éjszakája után az Éjfélkor Párizsban című filmet megtekinteni; szeretjük Woody Allent, vagy ki nem állhatjuk, egyre megy.

2016. június 25.

vissza >>