Recsk, avagy a diktatúra természetrajza

Kilenc évvel a nemzetközi elismertséggel övezett, idehaza pedig, többek által is a rendszerváltás nyitányaként üdvözölt dokumentumfilm, a Recsk 1950-53 bemutatója után Gyarmathy Lívia – Böszörményi Géza forgatókönyve alapján – játékfilmet rendezett a recski megsemmisítő tábor egyetlen „igazoltan pozitív” történetéből. A lengyel – német – magyar közös munkaként jegyzett Szökés – amely az 1956-60 A magyar filmművészet tükrében című sorozat keretei közt június 29-én, szerdán 21.25 óra kezdettel tekinthető meg a Duna Televízióban – olyan történelmi kalandfilm, amelynek minden egyes perce, mind valahány képsora a valóságot mutatja: hogyan szökött meg a legszigorúbban őrzött telepről 1950. május 20-án nyolc fogoly, és meddig jutottak. E filmet – ki tudja, miért – jó ideig csak idehaza nem kedvelték a filmkritikusok, „hanyagolták” a filmforgalmazók és a televíziók. Pár éve azonban köztelevíziónk újra, meg újra műsorába illeszti; a 2013. november 4-i M1-es bemutatónak – amely iránt a Magyar Nemzet színes mellékletében megjelent írásommal igyekeztem olvasóim figyelmét fölkelteni – állítólag százezernél is több nézője volt. Lehet, hogy a nyomtatott sajtóban megjelent cikk internetes változata még több embert hangol rá a Szökésre?

A Egertől 24 kilométerre levő kényszermunkatáborban 1950-53 között – bírósági ítélet nélkül – a korabeli politikai hatalom számára „kényelmetlen” férfiakat tartották fogva

Hatvan évvel ezelőtt, Sztálin halálának az évében a miniszterelnök, Nagy Imre rendelkezésére, megszűntették hazánkban a kényszermunkatáborokat. A recskit is, ahol 1950 és 1953 között a legnagyobb titokban, bírósági ítélet nélkül ezerötszáz embert tartottak fogva. Nagyobbrészt olyan, a korabeli politikai hatalom számára „kényelmetlen” férfiakat, akiknek a személyes bátorságuk és demokratikus felfogásuk volt a legfőbb bűnük.

A szigorúan őrzött megsemmisítő telepről megszökni nem lehetett. Két alkalommal mégis megkísérelték a lehetetlent az őrzőik által csak ürgéknek nevezett és akként is kezelt foglyok. Az 1950. május 20-i, halált megvetően leleményes vállalkozás – mondhatni? – sikerrel járt: a nyolc szökevény közül egy, Michnay Gyula életben maradt. Sőt, a nyugati országhatáron is túljutott, és a Szabad Európa Rádióban sorolta fel az az idő tájt Recsken raboskodó társainak kitartó memorizálással emlékezetében rögzített névsorát.

Így szerzett tudomást a világ az Egertől mindössze 24 kilométerre, a Csákánykő nevű kőbánya közvetlen közelében levő lágerről. Sok magyar család ekkor tudta meg, hol tartózkodik nyomtalanul eltűnt hozzátartozója. Az 1988-as Recsk 1950-53 című dokumentumfilm rendezőjének, valamint az 1997-es Szökés című játékfilm forgatókönyvírójának, Böszörményi Gézának az édesapja is így szerzett tudomást fia hollétéről…

Sokan – többek között e sorok írója is – a Félix-díjjal jutalmazott recski dokumentumfilm bemutatóját tekintik a rendszerváltás nyitányának. És nem is „csak” azért, mert ez a film tudatosította az emberekben, milyen körülmények közt élt hazánk lakossága a Rákosi-érában, hanem, mert azt is nyilvánvalóvá tette, hogy azok az indulatok, elvek, módszerek és szándékok, amelyek a recski tábort életre hívták és működtették, hallgatólagosan helyeselték is, büntetlenül, sőt hatékonyan tovább éltek. Aki a Böszörményi Géza – Gyarmathy Lívia szerzőpáros által jegyzett Recsk-film bemutatója előtt nem tudta volna, ezen alkotás láttán megbizonyosodhat róla, hogy mit művel a diktatúra az alattvalóival, a szolgálatkészekkel és a kiszolgáltatottakkal.

A filmbemutató óta eltelt negyed század pedig, sajnos, személyekre szabottan is kimutatta, hogy a parancsuralmi rendszerek mindent és mindenkit felsebeznek, tönkretesznek. Kit fizikailag, kit lelkileg, kit fizikailag és lelkileg egyaránt. Azokat is, akik lázadnak ellene, s azokat is, akik pitiznek neki.

Nagy kérdés, persze, hogy ezzel a végzetes felismeréssel miként lehet új rendet építeni, egészséges ifjú nemzedékeket „sínre tenni”. Gyarmathy Lívia úgy vélte, leginkább játékfilmekkel lehet segíteni. Szökés címmel 1997-ben, német – lengyel – magyar közös munkaként az ötvenes évekbeli Recsk egyetlen „igazoltan pozitív” történetét jelenítette meg, méghozzá a lehető legnépszerűbb formában: történelmi kalandfilmként.

Döbbenetes hatású „mozi” ez a Szökés, műfajbéli rokonainál is izgalmasabb. Pedig idehaza többen is ismertük-ismerjük a végkifejletét: a történet főszereplője, a filmben Molnár „fedőnéven” emlegetett Michnay Gyula teljesíteni tudta, amit pokolbéli rút napjaiban elhatározott: világgá kiálthatta a recski tábor gyalázatát.

Nagyszerű a színészek munkája – a szerencsés szökevényt a lengyel Artur Zmijewski személyesíti meg, megkísértőjét, a tábor operatív tisztjét Daniel Olbrychski. De a mellékszereplőként feltűnő magyar művészek, Illyés Barna, László Zsolt, Schnell Ádám – is felejthetetlen alakításokkal „szolgáltak”.

Hitelesek a film helyszínei is, különösen az 1953 után szélsebesen ledózerolt recski táboré. Megbizonyosodhat róla, aki a rendszerváltás után emlékhellyé nyilvánított területet meglátogatja.

Gyarmathy Lívia nem magyarázza túl az eseményeket. Nem is érzeleg, ugyanakkor egyetlen percre sem engedi, hogy filmjének nézője a történet közönyös szemlélője maradhasson: akár akarjuk, akár nem, állandóan döntéshelyzetbe kerülünk. Történelmünk drámai fordulatairól és közszereplőiről oly’ igen nagyvonalúan ítélkező magyarként és a Szökés befogadójaként szinte percről percre állást kell foglalnunk: mi fontosabb a halandó számára, a saját szabadsága, vagy a másik ember élete? Közösségének pillanatnyi sorsa, vagy, hogy az égbekiáltó igazságtalanságokról az egész világ értesüljön? (A recski tábor „házirendje” szerint a szokásosnál is keményebben tartották a foglyokat, míg a szökevények nyomára nem akadtak. Akit kézre kerítettek, önként jelentkező vagy kijelölt fogolytársaikkal ütlegeltették…)

De lélegzetelállító helyzeteket teremtenek a filmnek azok a jelenetei is, amelyeket a bizalom-bizalmatlanság ellentétpárja feszít szét. Szabad-e, lehet-e meghasonlott ávósokkal, pórul járt moszkovitákkal kooperálni, vagy a közösen kitűzött cél érdekében megfeledkezhetünk róla, hogy úgyszólván mindenről másként gondolkodunk, mint alkalmi szövetségesünk? És, ha fenntartásainkat szögre is akasztjuk, mi a biztosíték arra, hogy az első kanyarban nem árul el bennünket ideiglenes bajtársunk?

Összeszámolni is nehéz, hogy 1997-ig a filmtörténetben hány produkció témája volt a szökés. Szökevény vagyok (1932), A szökés (1972), Szökés Alcatrazból (1979), A szökevény (1993), Szökésben (1994)… Hol Clint Eastwoodnak szurkoltunk, hol Harrison Fordnak, de egyikük sem állított bennünket többlépcsős erkölcsi dilemma elé. Legfeljebb azt kellett tisztázni magunkban, hogy kit tekintünk bűnösnek, kit áldozatnak. Az a lengyel fiatalember viszont, aki Gyarmathy Lívia játékfilmjében szerepe szerint a recski haláltáborból menekül, ezeregy szállal kötődik hozzánk, képtelenség egyszerű akcióhősként szemlélni.

Elképzelhető, hogy ez a tény a hazai publikum egy részét gondolkodóba ejti. A futószalagon gyártott kalandfilmek hívei hátrálnak meg legelébb. Fáradságos esti programnak tartják, hogy kilencvenvalahány percre törvénytelenül fogva tartott férfiak szökéséhez „asszisztáljanak”. Alighanem ezzel a befogadói előítélettel magyarázható, hogy a Szökés még ma sem foglalja el a köztudatban azt a helyet, ami megilletné. A forgalmazók meg, mint oly’ gyakran tapasztalható, már csak üzleti megfontolásból is előzékenyen szolgálják az elfogultságokkal terhelt nézői igényeket.

Mára azonban, úgy tűnik, végre fölébredtek a közszolgálati intézmények vezetői, s előveszik azokat az alapműveket, amelyeket „reklámvonzatuktól” és „kikalkulált nézettségi mutatóiktól” függetlenül, mindenkinek ismernie kellene…

2016. június 28.

vissza >>