Marnie, Grace, bűnösök és áldozatok

Biztos nyári tipp Hitchcock rendezéseivel szórakoztatni a tévénézőket, pár hét óta ezzel a trükkel él a Duna Televízió is. Mostanra az igazán nagy hitchcockiádákon – Madarak, Psycho… – is túljutottak, eztán tehát az olyan kevéssé ismert produkciókkal kell a dunásoknak a nézők elé állni, mint amilyen az 1964-es Marnie. Hogy a nézői élményt „prolongálják”, a műsorszerkesztők az alapmű „háttérmoziját” is előszedik: annak a különleges személyiségnek az Olivier Dahan által mozgóképesített históriáját, akivel Hitchcock a szép pszichopata tolvajnő szerepét szerette volna eljátszatni. A Marnie szerepére felkért Grace Kelly azonban az idő tájt már a monacói herceg hitvese volt. És a hercegné – állítólag – széftől széfig is szívesen lépegetett volna, csakhogy a „szívtelen birodalomtól” kis időre szabaduljon. A Marnie július 9-én, 23.15-kor fut a Duna Televízió műsorán, a francia – amerikai – belga és olasz közös munkaként jegyzett Grace – Monaco csillaga egy hét múlva, július 16-án 21.13-kor lesz látható.

Alfred Hitchcock három filmet is forgatott a közszeretetnek örvendő hollywood-i sztárral, mielőtt Grace Kelly III. Rainer felesége lett. 6 évvel a világraszóló menyegző után „Hitchc” elérkezettnek látta az időt, hogy kedvencét visszacsalogassa a filmgyártásba. Az európai nagypolitika azonban közbeszólt, így a pszichopata tolvajnő szerepét az a Tippi Hedren kapta meg, aki 2012-ben világgá kürtölte, milyen kegyetlenül bánt vele a nagy Hitchcock

Mindkét filmnek azonos volt a sorsa: a Marnie-t is, a Grace-t is összetartással taposta a betonba a kritika. Az 1964-ben, közvetlenül a Madarak után forgatott Marnie-t azért, mert nem oly’ szörnyen ijesztő és izgalmas, mint a korábbi Hitchcock-mozik, a Grace – Monaco csillagát meg azért, mert tündérmesét csinál a monacói hercegné szerepét játszó Grace Kelly életéből.

Szerintem mind a két sommás ítélet túlzó s elfogult (az Olivier Dahan rendezéséről szólók talán felülről és megfontoltan irányítottak is). Egyik történet kapcsán sem fedik fel a hivatásos filmítészek, hogy mind a két sztori napjainkban is időtlenül időszerű. A Marnie a gyermekkorban elszenvedett testi-lelki sérülések kétségbeejtő felnőttkori utóhatását szemlélteti (amúgy igen professzionálisan és közérthetően), a gyógyulás egyedüli módját, a feltétlen szeretetet is felmutatva.

A Grace a nagypolitika bűvkörében élő asszonyok legfontosabb szerepét: a közösségük iránti kötelességérzetet illusztrálja.

A kora gyermekkorban „begyűjtött” traumákkal, akármerre nézünk, jóval gyakrabban találkozunk, mint ahányszor szeretnénk. A gyógymódról viszont, amellyel e sérüléseket hatásosan kezelni lehet(ne), a feltétlen szeretetről, a teljes körű bizalomról jóval ritkábban hallunk, mint ahogyan kívánatos volna.

A Tippi Hedren által megszemélyesített Marnie-t Alfred Hitchcock mozijában egy a „problematikus nőszemély” mellett következetesen kitartó férfi szerelme próbálja megmenteni a teljes elzülléstől, a börtöntől és önmagától (a pátosz nélkül, mondhatni, humorral és vaslogikával akciózó fickó megszemélyesítője az ifjú Sean Connery). Akik a filmet veszettül bírálják, éppen ezt az érzelmet és ezt a karaktert irtanák ki Hitchcock sztorijából, mondván, ilyen érzés és ilyen jellem a valóságban nem létezik. Nem is létezhet!

E sorok írója viszont éppen azért ajánlja kedves olvasói figyelmébe az öregedő Hitchcocknak ezt a moziját, hogy véletlenül se feledjük: bizony voltak olyan korszakok, amikor a bűnözők megmentésére is gondja volt az embereknek, nem csak az üldözésükre s a büntetésükre. Nem úgy, mint mostanság.

Grace moziját meg – rendezői bizonytalanságai ellenére – azért kedvelem, mert a mára már szinte teljesen feledett női szerepvállalások legfontosabbikát mutatja be, méghozzá egy nagyon is jól érthető s értelmezhető példa segítségével. Az ünnepelt hollywood-i sztárból lett monacói hercegnének, akit III. Rainer városállamában többen bíráltak, mint ahányan ünnepeltek – függetlenül attól, hogy valóban járt-e nála a Marnie forgatókönyvével Alfred Hitchcock, vagy csak távirányítással próbálta a filmgyártás világába visszahívni – nagy belső harcok során kellett eldöntenie, hogy önmagát is feladva, megmarad választott családja mellett, vagy vissza-visszatér sikerei helyszínére. Oda, ahol mindenkor Grace Kelly volt és lehetett.

Az 1970-es évek utolsó negyedében, a monacói nemzetközi televíziós fesztivál meghívottjaként közvetlen közelről láthattam azt a fegyelmezett boldogtalanságot, akit Grácia hercegnőnek hívtak. A vak is észrevehette volna, nem csak a nemzetközi vendégsereg, hogy szerepet játszott. Nem az egyéniségéhez, hanem a feladatához illő szerepet. Hogy körülötte sokan mégis – miként Olivier Dahan mozijában – csodálatos tündérmeséről susogtak? Az a susogókat minősítette, nem azt az alabástrom asszonyt, aki több mint negyed századon át – szabad, büszke és sikeres amerikai művész létére – mást sem tett a világ éber tekintete előtt, csak a kötelességét teljesítette.

A női egyenjogúság XXI. századi bajnokainak ez olykor még néhány órán át is erőiket meghaladó feladat.

2016. július 5.

vissza >>