Esterházy-sirató

Kései siratóval kesergek Esterházy Péter halálhíre hallatán: míg lehetett volna, nem adtam tudtára, mily’ nagyra tartom írásművészetét, kifejezőkészségét, nyelvújító leleményét. Kritikai észrevételeimet – főleg a 90-es években közreadott politikai természetű megnyilatkozásai, valamint a Harmonia caelestis megjelenése után – ország-világ figyelmébe ajánlottam. (Mentségemre szolgáljon: csak szóbeli s nem írásos publikációk formájában.) Ám azt legfeljebb gondolatjelek közé szorított közlemények formájában híreltem, hogy milyen elragadtatott híve vagyok azon „tudósításainak”, amelyek révén – például – hazánkat, mint a „formátlanság honát” ismerhetjük meg; az igazságot meg olyan „roppant méretű” fáklyaként, amely mellett „csak hunyorítva igyekszünk elsuhanni… még attól is félve, hogy megperzselődünk”. És ezek még „csak” a közmondásszerű esterházyádák, amelyektől az irodalmi posztavangárd nagymesterének a lét legmélyebb bugyrait is felhasogató nagy mondásai milyen messze vannak…

Bár a híres emberekkel való személyes találkozásokat – ha csak szeretett lapom, a Magyar Nemzet nem kötelezett erre – soha nem kerestem, az utóbbi másfél esztendőben, több ízben is alkalmam lett volna kortársamnak, az ezredvégi s új évezredbeli magyar prózairodalom megújítójának, Esterházy Péternek tete-a-tete elmondani, milyen nagyra becsülöm a munkásságát. (Persze, jól tudom, az efféle „vallomástevés” leginkább az én lelki békémet szolgálta volna, az Európa-szerte méltányolt író jól elvolt nélküle.)

2015 májusában az Uránia Mozi előtt ütköztünk egymásnak. Két, a Saul-film által fejbekólintott néző, azt sem tudtuk, kik vagyunk, hol vagyunk. Sem a hely, sem a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy régi, kedves olvasmányaim – Fancsikó és Pinta, A szív segédigéi – szerzőjének évtizedeken át őrzött élményeimet soroljam.

A 87. Ünnepi könyvhéten, jó egy hónappal ezelőtt az újszövetségi Lázárt láttam megjelenni a Vörösmarty-téren, a Magvető Kiadó sátránál Esterházy Péter név alatt. A csodát csodáltam, az orvostudomány mirákulumát, nem az írót, akire egyébként is több száz (vagy ezer?) rajongója várt, a Hasnyálmirigynapló című, új Esterházy-könyvvel a kezében. Micsoda legény! – mondogatta a szerző kézjegyére váró sokadalomban egy derékszögben hajlított öregúr. – Még a legnehezebben felismerhető és kezelhető kórt is leteperte!

Leteperte? Pár órája tudjuk: csak leállította. Úgymond: pihentette, hogy olvasóit megörvendeztesse. Hogy felhőtlen lehessen a könyv ünnepe. Esterházy Péter mindig is azt tartotta, nem kell alkalmazkodnia a körülményekhez, akármilyen formában jelentkeznek is körülötte. ”De nem is szabad! Író vagyok, a szellem embere… Az én szolgálatom… a kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit”…

Többek között az egészség eszméjét is, a köz szolgálatának, író és olvasó egymásrautaltságának az eszméjét is. Mindazt, ami még a kezdődő barbárság lármáján kívül, úgy-ahogy megmaradt.

Hogy ki fog eztán minderről olyan szellemesen, agyafúrtan és játékosan, azaz esterházyasan szólni az európaiaknak és köztük nekünk, Magyarország lakosainak, nem tudom. Sem azt, hogy ki fogja a négy évtizeden át föltornyozott Esterházy-életművet hatékonyan életben tartani, miközben „megyünk bele a semmibe, székek közt a pad alá”…

2016. július 16.

vissza >>