Fényes szelek, sötét korszakok

A terror visszahat arra, aki gyakorolja – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje, mely az 1948-as vad időket idézi meg, ezt a tételt (is) kifejezésre juttatja, majd igazolja. Az 1956-60 A magyar filmművészet tükrében című televíziós sorozat keretei közt, július 20-án, szerdán 21.30-kor a Duna Televízióban látható film a hatalom szín- és eszmeváltásainak mindenkor kiszolgáltatott ifjúság drámáját mutatja be.

Az úgynevezett népi demokrácia állítólagos édes gyermekei, a népi kollégisták provokatív módon próbálják meggyőzni a saját igazukról a nagy múltra visszatekintő kolostor lakóit, szerzetes tanárokat, papnövendékeket, diákokat

Az a gondolat, hogy a szegényparasztok és a munkások gyermekei anyagi gondoktól mentesen, demokratikus szellemben nevelődhessenek a magyar nép értelmiségévé, még a második világháború éveiben teljesedett ki a népi mozgalom hívei körében. Elgondolásukat az állítólagos béke kezdetén a Nemzeti Parasztpárt és a Magyar Kommunista Párt, de Tildy Zoltán köztársasági elnök és Rajk László belügyminiszter is fölkarolta, minden módon támogatta is. Az 1946-ban intézményesített népi kollégiumi mozgalomnak rövid időn belül 158 (diák)otthona és körülbelül tízezer középiskolás és egyetemista pártfogoltja lett. A hirtelen hatalmassá nőtt NÉKOSZ (Népi Kollégisták Országos Szövetsége) olyan erőt képviselt, amellyel a népi demokráciáról proletárdiktatúrára váltó központi hatalomnak mindenképpen számolnia kellett. És a szovjet minta szerint építkező magyarországi potentátok a mozgalommal való leszámolást találták a legjobb megoldásnak. A szervezeti sovinizmussal, narodnyikizmussal, a magyarországi kommunisták lebecsülésével vádolt NÉKOSZT szélsebesen eltüntették a közélet és a közoktatás színtereiről. A felsőoktatásból is, ahogy lehetett.

A népi kollégisták mozgolódásait megidéző film, a Fényes szelek rendezője, Jancsó Miklós a társaság stílusát meghatározó, népdalos, néptáncos Muharay Elemér lelkes tanítványa volt. Forgatókönyvírója, Hernádi Gyula pedig, olyan népi kollégista, aki első tizennyolc évét a pannonhalmi bencés kolostor árnyékában – vagy, ahogyan ő mondta: ragyogásában – élte le. Ha valaki olyan embereket keresett, akik 1968-ban is pontosan tudták, hogy mi zajlott itt 1948-ban az ifjúság megvezetése, történelmi jelentőségű ellehetetlenítése érdekében, Hernádira és Jancsóra bízvást számíthatott.

Csalódásoktól mentesen.

Jancsó Miklós 1968-ra már tökéletesen kiérlelt, külföldön el is fogadott (sőt ünnepelt!) rendezői stílusa, szokatlanul hosszú snittjei, vágás nélküli, folyamatos felvételei, néptáncos, népdalos tömegjelenetei ráadásul igen hatásosan „hozták” a NÉKOSZ-os hangulatot. De azt a rítust is, amelyet a népi kollégisták – akárhol és akármilyen szándékkal jelentek is meg az országban – oly’ igen lelkesen gyakoroltak.

A Fényes szelek népi kollégistái az egyik nagy múltú szerzetesi tanító rend kolostora előtt gyülekeznek. (Vagy negyven éve találgatom, vajon Szent Márton hegyén „akcióznak”, vagy a zirci apátság előtt?) Vörös lobogóikat a klastrom előtt álló feszületre aggatják, majd a szent falak közül előhívott közösség tagjaival egyezkednek. Kötekednek is. Elvben a személyiség történelmi szerepéről, a világ megismerhetőségéről, kereszténység és kommunizmus viszonyáról szeretnének kortársaikkal vitatkozni. Gyorstalpaló tanfolyamokon felkészített, közhelyes legények és leányok a sok évszázados szellemi múlt kitűnően képzett örököseivel…

Akiknek, persze, semmi kedvük nincs a szájaskodó jövevényekkel komoly disputába bocsátkozni. Ismerkedni igen, megtanulni egymás dalait, megosztani velük a világháború éveiben szerzett tapasztalataikat… De azt is csak addig, amíg rá nem jönnek, az úgynevezett táncos-dalos, vidám találkozó hátterében társaik letartóztatásával próbálkoznak…

Ez utóbbi, az eredeti programban nem szereplő művelet egyébként a népi kollégisták (látszólagos) egységét is elsöpri. Az „opportunista viták helyett ellentámadást” vezényelnek a hirtelenjében megválasztott új vezetők a szótlanul ácsorgó klastrombéliek ellen.

A „forradalmi terror kidolgozásán” leginkább két leányzó „fáradozik”, Drahota Andrea személyesíti meg a hangosabbikat, Kovács Kati a csöndesebbiket. (Ne kérdezze a kedves olvasó, miért a „gyengébb nem” képviselőire bízta a rendező és a forgatókönyvíró a piszkos munkát ebben az egyébként is siratni valóan szennyes történetben, mert úgysem tudnék válaszolni. Talán magánéleti tapasztalataik diktálták nekik ezt az alternatívát?)

És elszabadul a pokol. Vagy, ahogyan az egyik szereplő – eléggé félreérthetően – fogalmaz: a „békés fasizmus”. Könyvégetés, kiközösítés, megbélyegzés, megszégyenítés, megszentelt szimbólumok meggyalázása… (A kolostorból eltulajdonított miseruhákban NÉKOSZ-os lányok páváskodnak…)

Az eszelős forgatagban – odavetőleg – a demokráciáról is, a terrorról is, a hatalom tisztességéről és a történelemcsinálókról is szólnak az egymással fenekedők.

Összeszámlálni sem lehet, hány hasonló helyzetet éltünk át az utóbbi két és fél évtizedben is. Ám, miként a fényes szellők nemzedéke, mi sem lettünk bölcsebbek általuk:

„A demokrácia nem a kiváltságosoké, hanem mindenkié”…

„A terror visszahat arra, aki gyakorolja”…

„Képzeld el, milyen nehéz tisztességesnek maradni annak, aki a hatalmat gyakorolja”…

„Ahhoz, hogy mi csinálhassuk a történelmet, a hatalmat mindenképpen meg kell tartanunk”…

Bizony, kőkemény megállapítások ezek, akármelyik oldalról érkeznek is. Sem 1948-ban, sem 1968-ban nem boldogultunk velük. Most sem igen boldogulunk. Meg sem igen halljuk őket a legeslegújabb kori közhelyek hallatán. Még jó, hogy a voltaképpen a jelenünket is meghatározó sötét korszakot megidéző Jancsó film, a Fényes szelek eszünkbe idézi őket.

2016. július 19.

vissza >>