Nem tűnik el nyomtalan, aki a maradandóságnak dolgozott

In memoriam Csete György

Életét Isten és ember szolgálatának szentelte – e szavakkal búcsúztatták a 79 éves Csete Györgyöt, a magyarországi organikus építészet elindítóját a pályatársa, Makovecz Imre által tervezett ravatalozóban, a Farkasréti temetőben. E bölcs summázat igazolására, de személyes emlékeim bíztatására is az interneten a templomépítőt búcsúztatom, szenvedélyesen igazmondó interjúalanyomat a Magyar Nemzetben 2002. karácsonyán nyomtatásban megjelent gondolatait idézve. Annak a régi kerekasztal-beszélgetésnek a kortárs egyházi építészet jeles alkotói voltak a résztvevői, alapkérdése pedig, hogy azok a beton- és kőrengetegből szinte ki sem látszó, szerény építmények, amelyeket irdatlan erőfeszítések árán építenek hazánkban a keresztény egyházak, hívő közösségek, vajon kultúránkat jelzik a világnak? Vagy a szegénységünket?

A Kiskunmajsán az idő tájt épülő 56-os kápolnának – és a hozzá kapcsolódó történelmi emlékezetnek – egy ezredévet jósolt tervezője, Csete György, feltéve, hogy évente kétszer hófehérre meszelik…

“Ma minden romokban hever. Semmi sem szent, sokan még azokat a szent falakat is ledöntenék, amelyek – véletlenül – még állnak. Az építész ellenben szembeszáll a rombolással, a rontással, és igyekszik a maradandóságnak dolgozni. Erre esküdött fel, ahogyan az orvos a gyógyításra, és nem a halálra. Az építész a romokból is építkezik, szellemi értelemben mindenképp.

Pongrátz Gergellyel betonból és téglából ’56-os kápolnát építettünk nemrég, szerinte ez a templom örökké fog állni. Szerintem meg, ha minden évben kétszer, tavasszal és ősszel hófehérre kimeszelik, biztosan áll a templom egy évezreden át. De ha egy – netán több – évet kihagynak, vége a templomnak, de vége az emlékezetnek is.

A templomépítés – térítés, mondják reményteljes, ifjabb pályatársaim, örvendek rendíthetetlen bizakodásuk láttán. De a térítésnek az is része, hogy gondunk legyen rá, ami egyszer fölépült, ami már áll. Én korántsem vagyok annyira bizakodó, mint az ifjúság, olykor azt hiszem, az Antikrisztus korát éljük. Azt viszont nemcsak hiszem, de tudom: téríteni nem csak a templomépítőknek kell, hanem a keresztény egyházaknak is, odahagyva elvilágiasodott, elkényelmesedett életstílusukat…

…A vizuális túltelítettség korában szerintem ugyanazokkal a fegyverekkel kell harcolni, amelyekkel az “ellenség”, jelen esetben az elanyagiasodott, istentelen világ harcol. Ha ők reggeltől estig villódzó fénnyel vesznek körül bennünket, nekünk sem szabad lemondani a vizuális hatásokról. “Villogjunk” mi is, de jól! Csak így tudjuk visszaverni a rontást, ami reggeltől estig árad felénk… Puritán módon megvalósított templomi keretekkel feltartóztatni ezt az áradatot nem lehet.

A középkorban bibliai jelenetekkel festették tele a templomfalakat, így tanították az olvasni, írni nem tudó híveket. Az emberek – tisztelet a kivételnek – ma sem tudnak olvasni, ma sem ismerik a Bibliát. Vizuális ráhatásokkal is segíteni kell tehát a hitüket, még a protestánsokét is!

Több ökumenius kápolnát terveztem, hiszem, vallom, hogy ezekben is helyet kell kapnia a vizualitásnak.

Az 56-os kápolnába (a világ összes istenhívő emberére váró templomocskába) nem terveztünk szobrokat, freskókat, szentképeket. Aztán felkeresett egy keramikusművész, hogy ő a fájdalmas Madonna képét szeretné megalkotni ennek a kis imaháznak. Rendben van, mondtam, de igen kifejező, szép arcú Máriát kell látnia annak, aki oda betér. Végül abban állapodtunk meg a művésszel, hogy az igazságtalanul halálra ítélt, s azóta is, újra meg újra besározott Tóth Ilona vonásait viselje az 56-os kápolna Madonnája. Tóth Ilonát fiatalon akasztották fel, nem lehetett anya, nem tarthatott gyermeket a kezében. Kápolnánk Madonnájának a karjaiban a kisded helyett a forradalom szimbóluma, a lyukas magyar zászló kerül tehát.

A templomépítés minden időszakban nemcsak hogy a legfelsőbb személyhez, Istenhez köti az embert, de a világmindenséghez is. Más épületről nemigen tudok (talán a planetarium ilyen még), amelyiknek az a feladata, hogy az embernek, ennek a porszemnek a nagy egészhez való kapcsolódását valamilyen módon kifejezésre juttassa. 1956 előtt egyetlenegy templomot nem terveztek a Műegyetemen, nem is volt szabad. Ha valakiben mégis ott bujkált a vágy, hogy a transzcendens irányába mutató épületet tervezzen, csak ravatolozóra gondolhatott. A halálnak tervezett otthont, nem az örök életnek…

Ami szent, maradjon szent… Az értelmiségnek, a művésznek nem szabad bűnöket elkövetni. Most csak egyetlen építészi bűnre gondolok: az 50-es, 60-as években divat volt víztornyokat és toronyházakat építeni, hogy eltakarják a harcos egyházak felkiáltójeleit, a templomtornyokat. Most plázákat építenek, rettenetesen nagy bevásárlóközpontokat”…

2016. július 22.

vissza >>