Fehér liliomszál

Augusztus 20-án, szombaton lesz a közszolgálati tévékben angol és ausztrál kalandfilm, operett-ünnep, a kisgyermekeknek Dzsungelbanda és préri-kutya… (Magyar mondák vagy népmesék véletlenül sem!) Alkalmatlan adásidőben magyar szentekről és boldogokról szóló ismeretterjesztő összeállítások is futnak majd a Lúdas Matyi, valamint a nem éppen az államalapító Szent István királyra emlékeztető Jókai-adaptáció, Az aranyember mellett. Annak viszont őszintén örülhetünk, hogy állami ünnepünk záróakkordjaként – szokásos helyén, a Duna World-ön – nem Szenes Iván műsorát szolgáltatják nézőiknek köztelevízióink, hanem – 2.20 órai kezdettel – egy 1942-ben készült játékfilmet, az Isten rabjait. A Gárdonyi Géza történelmi regényéből fabrikált 89 perc, amelyet a Duna Televízió e napon 13.25-kor szintén műsorára tűz, minden gyarlósága ellenére is megérdemli a figyelmünket. Azt adja ugyanis, amire a leginkább szükségünk van: a szent életű királylány, Margit erkölcsi tökéletességét felmutatva, a tán legidőszerűbb történelmi példaképet.

Gárdonyi Géza először 1908-ban megjelent és az óta számos kiadásban napvilágot látó történelmi regénye nem „csak” a valóságos és a valószerűtlen rabságot, a földi és az égi szerelmet mutatja be, de azt is felvillantja, mire képes a megfelelően kiválasztott erkölcsi példa „tobzódásokhoz szokott” közösségekben

A történelmi regényeinek – Egri csillagok, A láthatatlan ember… – köszönhetően máig népszerű írónak a XIII. századba, a tatárdúlás után újraépülő Magyarországra visszavezető írása, az Isten rabjai a szülei által az ország megmentése reményével az égieknek még világra jötte előtt felajánlott királyi gyermeknek, Margitnak a „túlsó partról” küldött üzenetével fejeződik be. „Nem láttad-e – sugallja a szent életű lány hirtelen elmúlását gyászoló fiúnak, a Nyulak szigetén Margitnak és szerzetesnővéreinek épített kolostor kertészének – mily romlottságban él ez a nemzet? Mily állatiságba süllyedtek a dús főnemesek is? …Nem láttad-e, hogyan terjedt az én imádságos, szent életemnek híre szét az országban? Hogyan ejtette gondolkodóba az állati tobzódásokhoz szokott szíveket?”

Abban a filmben, amelyet Pacséry Ágoston rendezett, és amelyben Margitot Bulla Elma úgy jelenítette meg, „mintha már nem is test volna, csak merő, lobogó lélek”, szó szerint nem hangzanak el ezek a fontos mondatok. Sok más sem, ami az igazi Margit, az 1276-tól boldogként emlegetett, 1789-től – befejezetlen boldoggá avatási pere ellenére, pápai engedéllyel – akként is tisztelt, 1943-ban pedig végre szentté avatott Árpád-házi királylány történetét és Gárdonyi Géza írását máig élteti.

A nagy hirtelen összekapott, feltehetően a századokon át hiába várt szentté avatási szertartás népszerűsítésére vállalkozó film még Pacséry esendő életművének is (Bajtársak, Szovárhy Éva, Egy gép nem tér vissza…) a leginkább vitatható darabja. A korábban színházi ügyelőként és segédszínészként tevékenykedő férfiú, akinek a szakértelmét láthatólag az sem igen csiszolta, hogy alkalmanként Radványi Géza mellett inaskodhatott, alighanem csak akkor ülhetett bele a rendezői székbe, amikor mások, a gyakorlottabbak, a tehetségesebbek már nem ültek-ülhettek bele…

Az alapműből – a mellérendelt segítőtárssal, a korábban némafilm-színészként és rendezőként tevékenykedő Lajthay Károllyal – igen-igen hézagos forgatókönyvet hozott össze. A főbb szerepekre szerződtetett, jeles színészekkel, például a IV. Bélát alakító Lehotay Árpáddal és a királynét játszó Tasnády Ilonával – mozgalmas cselekmény és „ütőképes” párbeszédek híján – olykor csak állóképek sorát tudta produkálni.

Ám, ha a Bulla Elma által megjelenített Margiton időzött az amúgy kétségbeejtően tétova kamera, és a Max Reinhardt vezető színészéből magyar filmszínésznővé avanzsáló (vagy deklasszifikáló) művész – „törékeny vállain a fönséget hordozva” – mutatta-mutatja meg nekünk a királylányt, aki életének minden percében vállalta s teljesítette is a szülei által reá mért feladatot: Istent szolgálta az ország megmaradásáért, békéjéért „cserében” – valamiképpen a film harmadik évezredbeli nézője is megérti a csodát.

Azt is, ami a királyi pár fogadalomtétele után pár héttel megesett: 1242 márciusában kitakarodtak az országból a tatárok.

És azt is, ami az 1260-as években megóvta a Magyar Királyságot a kettészakadástól. (A IV. Béla és fia, István, a majdani V. István király közötti viszályt Margit imáival és mai ésszel szinte fel sem fogható, önsanyargató vezekléseivel szüntette meg. Az egymással végzetesen szembenálló apa és fiú 1266-ban Margit kolostorának a közelében kötött békét, teremtett – mondják: viszonylagos – nyugalmat az országban.)

Gárdonyi regényében is sok szó esik róla, az irodalmi mű alapján – jól, rosszul – forgatott filmben is gyakran feltűnik a fehér liliom. A szennyből kinövő, tündökletes virág, amely Margitot életében is, holtában is elkísérte. Aki az Isten rabjai című filmet augusztus 20-án a két Duna-tévé valamelyikén megtekinti, leginkább a fehér liliomszálakat fogja hétköznapjainkból hiányolni. Ténylegesen is, képletesen is.

Meg a Gárdonyi-mű, az Isten rabjai méltó adaptációját.

2016. augusztus 16.

vissza >>