A személyiség nem jelmez,
nem is váltóruha

Idejétmúlt – fanyalognak fölötte a nagyokosok. Szerintem meg ma is sok ezer ember számára ismerős élethelyzetet mutat be Jancsó Miklós klasszikus filmje, az Oldás és kötés, amelynek az önmagát kereső s ugyanakkor önmaga elől menekülő hősét Latinovits Zoltán játssza. Nem az 53 esztendős, a Duna Televízióban szeptember 10-én, szombaton 15.20-kor, a Duna World-ön 2.25-kor megtekinthető film avasodott meg mostanra, korunk vezető rétegeiből és az őket készségesen kiszolgáló siserehadból veszett ki az önértékelési igyekezet. A nagy kérdés, hogy vajon a tehetségüknek vagy az erőszakosságuknak köszönhető-e fényes előmenetelük, napjaink úgynevezett jó kádereiben talán meg sem fogalmazódik.

Jancsó Miklós 1963-ban, Lengyel József elbeszélése alapján forgatott játékfilmje, az Oldás és kötés egy az alföldi tanyavilágból elinduló és sikeres fővárosi orvosként érvényesülő fiatalember vívódásait „leképezve” szemlélteti, hogy a személyiség nem jelmez, nem is váltóruha

Különös, hogy az 1945 utáni új világban önmagukat nem lelő, ifjú nemzedékek drámáját olyan író ábrázolta a leghitelesebben, akinek három és fél évtizeden át a magyar valóságtól messze kellett élnie. De még milyen messze! Lengyel József, akinek az elbeszéléséből az Oldás és kötés című film építkezett, 1919-ben ment el Magyarországról, és csak 1955-ben térhetett vissza. Közben élt Bécsben, Moszkvában, koholt vádak alapján letartóztatott rabként, majd száműzöttként Szibériában… És, amikor végre hazatérhetett, az itthon vergődő ifjúságot is meglátta. Meg is örökítette, nem csak a saját gulágos emlékeit…

Hogy Jancsó Miklós is felfedezte őket, a hirtelenjében magasra röpített, majd magukra maradt népi kádereket, azon a legkevésbé sem csodálkozhatunk. „Túlkoros” pályakezdőként éjjel, nappal együtt élt velük.

Az Oldás és kötés kapcsán soha, senki nem felejtette-felejti el fölemlegetni, hogy Jancsó Miklós filmje telis tele van „antonionizmusokkal”. Mintha hibának számítana, hogy a magyar rendező ismerte „a tekintetet, amely megváltoztatta a filmművészetet”. Olyan ez, mintha felkészült írók méltatását sorra-rendre azzal kezdenénk, hogy az illetők ismerik az irodalomtörténet klasszikusait, mi több: idegenben élő kortársaikat is…

Jancsó Miklós egyébként sem mívelt Michelangelo Antonionival egyebet, csak felszabadította önmagát az itthoni filmgyártás hagyományai és követelményei alól: szereplőinek nem a külső akcióira, hanem a belső történéseire összpontosította alkotói szándékait. Önmaga elől menekülő embert merészelt kameráival követni! Az emberi kapcsolatok reménytelensége lett filmjének a mozgatórugója! Nem a gyilok, az ármány, az üldözés, a támadás. És mégis rettenetesen oda kell erre az Oldás és kötés címen A legjobb 53 magyar film közé besorolt kilencven percre figyelni.

Ma még talán erősebben, mint az 1960-as, ’70-es években. Olyan kádert ugyanis, mint az Oldás és kötés Latinovits Zoltán által megszemélyesített, központi figurája, napjainkban talán sehol nem találni. Abban ugyan egyezik korunk fontosnak vélt személyiségeivel ez az alföldi tanyavilágból induló orvos, hogy önelégültséggel eltelve, a jóakarói által kikövezett úton senki másra nem ügyelve, simán halad előre. Ám abban alapvetően különbözik tőlük, hogy drámai pillanatokban képes felmérni a valóságot, és benne önmagát. Tükörképét, a tétova embert is meglátja, azt a gyönge figurát, akinek – kapaszkodás közben – elsorvadtak a gyökerei. Aki maga sem tudja eldönteni, tehetséges-e, vagy csak erőszakos orvosi hivatása gyakorlása közben; hogy eredeti személyiségének koloncait levetkezve, talál-e magának új ruhát.

A jó káder az idők végezetéig mezítelen marad? Pártfogói s kreátorai által felruházható közállományos?

Jancsó Miklós filmje nem ad választ erre. Pontosabban a Bartók Béla hangján hallható Cantata profana-részletek felelnek helyette. A természet tisztaságát áhító, a társadalomból elmenekülő fiúk történetét megidéző szavak mellé a fővárosba, hivatásához visszatérő (anti?)hőst mutató mozgóképsorok társulnak. Lehet választani, ki hogyan értelmezi szó és kép ezen kettősét. Mint az 1960-as éveknek is, de a mának is szorongó szemlélője, én a természet tisztaságát a válogatott erkölcsi válságokkal küszködő társadalomban érvényesítő szarvassá változott fiúkra szavazok.

És, még véletlenül sem a káderekre, kiktől semmi jót nem láttam, nem kaptam. Nem is várok, nem is várhatok.

2016. szeptember 6.

vissza >>