Himnusz hajnali lázzal
és feltétlen bizalommal

A szerelmes filmeknek a Fekete-tenger partján, Várnában, augusztus 26. és szeptember 4. között 24. alkalommal megrendezett, nemzetközi fesztiválján a legjobb rendezés díjával jutalmazták Gárdos Péter Hajnali láz című produkcióját. A múlt hét végén átvett elismerésnek akkor is örülhetünk, ha magunk közt a magyar – svéd – izraeli közös munkaként jegyzett játékfilmről 2015-ös bemutatója óta azt hajtogatjuk, noha két fiatal egymásra találásának lehetünk tanúi általa, nem „csak” szerelmes film a Hajnali láz, hanem az életigenlés himnusza. Az átélt borzalmakat is, a bizonytalan jövőtől való félelmet is felülíró bizalom örömódája.

A szülei megismerkedéséről anyja s apja ifjúkori levelezése alapján könyvet író Gárdos Péter személyes érintettségét és a magyar filmtörténet klasszikus módszereit is bátran vállalva rendezte meg írásának mozgóképes változatát, miközben kevéssé vagy egyáltalán nem ismert ifjú színészeknek, Schruff Milánnak, Piti Emőkének, Kovács Lehelnek, Petrik Andreának is remek bemutatkozási lehetőséget biztosított

Gárdos Péter – a tán máig legnépszerűbb 56-os játékfilm, a Szamárköhögés rendezője – míg 2010-ben megjelent és vagy harminc nyelvre lefordított könyvének, a Hajnali láznak a mozgóképesítésén dolgozott, mindenegyes nyilatkozatában kifejezésre juttatta: nem poszt-holokauszt filmet szándékozik forgatni, hanem szerelmes filmet. Olyan románcot kíván megjeleníteni, amely azt mutatja be, hogyan találta meg egymást az a Kelet-Magyarországról elhurcolt, a koncentrációs táborok embertelen megpróbáltatásait épphogy túlélő, 1945 tavaszán a Bergen-Belsen-i lágerből szabaduló fiú és lány, akiknek a megmentésére (gyógykezelésükre, végnapjaik könyörületessé tételére) svédországi jótékonysági intézmények vállalkoztak.

(A Bergen-Belsen-i tábort a brit hadsereg 1945. április 15-én szabadította fel. Körülbelül tizenháromezer temetetlen holtat és ötvenháromezer, az éhezéstől súlyosan legyengült, beteg foglyot találtak ott. Közülük több mint tízezer Magyarországról érkezett. A tábor felszabadítását követően körülbelül harmincötezren haltak meg a Bergen-Belsenben akkor már hetek óta vészesen pusztító járványokban, tüdővészben, tífuszban…)

Menet közben is meg lehetett, de utólag is meg lehet érteni a forgatókönyvíró-rendező igyekezetét: a Saul fiával nagyjából egy időben forgatott művét nehéz lett volna a holokauszt-filmek műfaji kategóriájában bárhol is elfogadtatnia, eladnia. A szerelmes film viszont minden időben és mindenütt kelendő; az is „vevő” rá, aki a történelmi drámáktól idegenkedik. Ettől függetlenül a korábban Kaliforniában, most pedig Bulgáriában a legnagyobb elismeréssel fogadott Hajnali láz mégis többről szól (számomra mindenképpen), mint egy bájosan bimbózó szerelem. A maga siratni valóan kedves sutaságával, minden hév, emelkedettség és dagály nélkül arról győzi meg nézőjét, amit az emberiségnek sok száz éve tudni kellene, de a többség mégsem tudja: „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”…

Érzékeny és éles elméjű olvasóim tán „oda-vissza” megbocsátják, meg is értik, hogy egy az SS által kommandírozott koncentrációs táborból elágazó történetet Szent Páltól vett idézettel igyekszem „sínre tenni”. Mentségemre szolgáljon, hogy a Hajnali láz ismertetéséhez sehol másutt nem találni alkalmasabb mondatokat. A Schruff Milán és Piti Emőke által megszemélyesített szerelmespár ugyanis – Gárdos Péter hagyatéka s rendezői akarata szerint – semmi másban nem különbözik a körülöttük levő fiúktól, lányoktól, csak abban, hogy ők ketten, akármi is történt velük, szeretettel töltekeztek. Ezért tudtak mindent elviselni, az orvosaik által gyógyíthatatlannak vélt betegség tényét is, közelmúltjuk rettenetes élményeit is. Ezért tudtak a jövőben is reménykedni. Hinni embertársaikban, sőt, az egész világban.

Azok a kor- és sorstársaik, akiknek nem adatott meg a rendíthetetlen szeretetnek, a kikezdhetetlen bizalomnak az adománya, a poklok poklából szabadulván sem lelték helyüket a hétköznapokban. Önmagukat sem találták, a feléjük nyújtott segítő kezeket sem vették észre. Szabad, független fiatalként is a halállal cimboráltak.

Hatalmas könyvtárakat lehetne megtölteni a holokauszt tényét, történetét feltáró szépirodalommal, szakirodalommal. Az észtveszejtő tragédiát szinte gyermekfejjel túlélőkről azonban viszonylag kevés tudható. Talán, mert az érintettek sem szívesen szóltak róla, valójában milyen volt túlélőnek lenni. (Ismertem egy testvérpárt, tizenévesen hurcolták el őket egy észak-alföldi kis településről. Családtagjaik közül csak ők ketten maradtak életben, és hazatérvén, nem álltak szóba egymással. Sosem mondták el, miért…)

Bruck Edit – Edith Bruck viszont megírta a túlélés drámáját, olaszul megjelent könyvéből, amelyet Ki téged így szeret címen magyarul is kiadtak, Roberto Faenza Anita B. címen rendezett játékfilmet.

Nem tette bölcsebbé vagy megértőbbé általa a világot.

Hogy Gárdos Péter új filmje mire képes, nem tudom. Nem hibátlan alkotás a Hajnali láz, „gárdostalan” jeleneteit – gyaníthatóan – financiális megfontolásból „követte el” a rendező. Arra azonban mégis alkalmas ez a produkció, hogy nézőiben felvillantsa azt a napjainkból egyre inkább hiányzó gondolatot (elméletet?) hogy az élet igenlésének – köznapi kifejezéssel élve: az életképességnek – nem a gyarapodás, a zsákmányszerzés, a személyes passziók kiélése a legfőbb tartozéka.

Hanem a feltétlen szeretet. Amely „mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”. Szerelmes filmben jelenik meg, vagy családi filmben, történelmi igazságszolgáltatás révén, vagy irodalmi átiratban, egyre megy.

2016. szeptember 9.

vissza >>